Életrajz

Rövid életrajz

Dr. Hawkins nemzetközileg elismert spirituális tanító, szerző és előadó, aki előszeretettel foglalkozik olyan témákkal, mint a magas tudatállapotok, a tudatkutatás, vagy az Önvalónak Isten jelenlétének való felismerése.

Megjelent műveit és előadásait széles körben egyedülállónak tartják abban az értelemben, hogy egy tudományos és kutatói háttérrel rendelkező személy utólag képes volt tisztán és érthetően szavakba önteni, és elmagyarázni a nagyon magas spirituális tudatosság megjelenésének rendkívüli jelenségét.

A megszokott egós tudatállapot és annak a Jelenlét általi megszűnése közti átmenetről a szerző több nyelvre lefordított trilógiája számol be bővebben: a Teréz Anya elismerését is megnyerő Erő kontra erő (1995), A Valódi Én hatalma (2001), valamint az I: Reality and Subjectivity (Én: Valóság és Szubjektivitás) (2003). Az ego megnyilvánulásainak, eredendő korlátainak, és az azokon való felülkerekedés lehetőségeinek feltérképezése tovább folytatódik a Truth vs. Falsehood: How to Tell the Difference  (Igazság kontra Hamisság: Hogyan tegyünk különbséget) (2005), Transcending the Levels of Consciousness A tudatszintek meghaladása) (2006), Isten Jelenlétének Felfedezése (2007) (Rácz Virág-Lilla magánkiadása, 2012), és a Reality, Spirituality and Modern Man (Valóság, spiritualitás és a modern ember)  (2008) című művekben.

A trilógia megjelenését a tudat természetének kutatása előzte meg, ami egy doktori disszertáció formájában Qualitative and Quantitative Analysis and Calibration of the Levels of Human Consciousness (Az emberi tudat szintjeinek kvalitatív és kvantitatív vizsgálata és kalibrálása)(1995) címen jelent meg. Ez a dolgozat a tudomány és a spiritualitás látszólag összeegyeztethetetlen tartományai közé vert hidat egy olyan módszer felfedezésének köszönhetően, amely az emberi történelem során először alkalmas eszközt kínál az igazság és a hamisság megkülönböztetésére.

A kezdeti munka jelentőségéről kiterjedten és elismerően számolt be a Brain/Mind Bulletin című folyóirat, és kedvező fogadtatásra lelt az ezt követő előadásokon is, például egy a tudomány és a tudat kapcsolatát vizsgáló konferencián (International Conference on Science and Consciousness). A szerző számos előadást tartott hazájában és külföldön egyaránt, különféle szervezetek, spirituális konferenciák, egyházi közösségek, valamint apácák és szerzetesek előtt, többek között Angliában az Oxford Forumon. A Távol-Keleten dr. Hawkins megkapta a „megvilágosodáshoz vezető út legfőbb tanítója” (Te Rjang Szun Gak Dosza) elismerő titulusát. Megfigyelése szerint az idők során, megfelelő magyarázat hiányában, gyakran félreértettek számos spirituális igazságot, ezért havi rendszerességgel tartott előadásokat, hogy részletes magyarázattal szolgáljon, ám ezek túl hosszúak ahhoz, hogy könyv formában megjelenjenek. A róluk készült és jobbára hozzáférhető felvételek azonban – mivel többnyire kérdés-felelettel zárulnak – további magyarázatokkal szolgálnak a témában.

Életművének átfogó célja az, hogy az emberi tapasztalatot a tudat evolúciójának tükrében új összefüggésbe helyezze, és mind az elmét, mind pedig a lelket az eredendően isteninek, vagyis az élet és a Létezés táptalajának és állandó forrásának megnyilvánulásaiként értelmezve egységbe rendezze. A szerző ez irányú odaadását a könyveinek az elején és végén olvasható mondat – „Gloria in excelsis Deo!” (Dicsőség a magasságban Istennek!) – hűen kifejezi.

Önéletrajzi feljegyzések

Háromévesen hirtelen az „Én Vagyok” jelentésének szavak nélküli, ám tökéletes megértésével a létezés teljes tudatára ébredtem. Ezt azonnal félelmetes felismerés követte: az is megeshetett volna, hogy az „én” egyáltalán nem jön létre.A feledésből a tudatos tudatosságba való azonnali eszmélés pillanatában megszületett a személyes én, és ezzel együtt megjelent a „létezés” és a „nem-létezés” kettőssége szubjektív tudatosságomban.

A létezés paradoxonja, és az én realitásának kérdése egész gyermekkoromban és serdülőkorom elején is sokat foglalkoztatott. A személyes én időnként kezdett visszaoldódni egy nagyobb, személytelen Énbe, és megjelent a nem-létezés kezdeti félelme, a semmivé válástól való elementáris félelem.

1939-ben újságkihordó fiúként huszonhét kilométeres bicikli utat kellett Wisconsin állam eldugott vidékein megtennem. Egy sötét téli estén, több kilométernyire az otthonomtól elakadtam a majd mínusz harminc fokos hófúvásban. A biciklim megcsúszott a jeges úton, a dühöngő szél pedig kitépte az újságokat a kormányra szerelt kosárból, szanaszét fújva azokat a havas mezőn. A ruhám keményre fagyott, de a csalódottság és a kimerültség könnyeivel küszködve azért sikerült áttörnöm egy magas hótorlasz jeges kérgén, hogy egy kisebb üreget kiásva behúzódhassak oda a fagyos szél elől. A reszketés hamarosan abbamaradt, és fenséges melegség, majd leírhatatlan béke szállt rám. Fény árasztott el, és olyan kezdet és vég nélküli végtelen szeretet jelenléte, amely nem különbözött önnön lényegemtől. A fizikai test és a környezet elhalványult, miként tudatom egybeolvadt e mindenütt jelenlévő, megvilágosult állapottal. Az elmében csend honolt, a gondolatok megszűntek. A Végtelen Jelenlét volt minden, ami csak volt és lehetett, túl időn vagy bármin, amit szavakba lehetne foglalni.

Az időtlenség pillanatai után, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki a térdemet rázza; és megjelent előttem apám aggódó arca.. Vonakodtam visszatérni a testbe és mindahhoz, ami vele jár, ám apám szeretete és aggodalma arra indította bennem a Lelket, hogy gondjaiba vegye a testet, és újra működésbe hozza azt. Együttérzés ébredt bennem a haláltól való félelme iránt, jóllehet a halál gondolata teljes képtelenségnek tűnt.

E személyes tapasztalatot senkivel sem beszéltem meg, mivel hiányzott az összefüggés, amelyből nézve az értelmet nyerhetett volna. Spirituális élményekről nem igazán lehetett hallani, leszámítva a szentek beszámolóit. Ám ezután az élmény után a világ elfogadott realitása kezdett csupán átmenetinek tűnni; a hagyományos vallásos tanítások elveszítették a jelentőségüket, és paradox módon agnosztikus lettem. A létezés egészét beragyogó isteni fényhez képest a hagyományos vallás istene igencsak fakónak tűnt, így a vallást felváltotta a spiritualitás.

A második világháborúban egy aknászhajón töltött veszélyes szolgálat során gyakran csak egy hajszál választott el a haláltól, mégsem féltem tőle. Mintha a halál érvényét veszítette volna. A háború után pszichiátriát akartam tanulni, mivel mindig is lenyűgözött az emberi elme összetettsége, ezért elvégeztem az orvosi egyetemet. Pszichoanalízis oktatóm a Columbia Egyetemen szintén agnosztikus volt, és egyikünk sem gondolt túl sokat a vallásról. Az analízis jól ment, a karrierem ívelt felfelé, amit egyre nagyobb sikerek követtek.

A nyugodt szakmai élet mellett azonban mégsem sikerült megállapodnom, mivel egy súlyosbodó végzetes betegség kerített hatalmába, ami semmilyen rendelkezésre álló kezelésre nem reagált. Harmincnyolc éves koromra súlyos állapotban voltam, és tudtam, hogy hamarosan meg fogok halni. A testem nem aggaszott, a lelkem viszont borzalmas gyötrelmek és kétségek közt őrlődött. A végső pillanat közeledtével egy gondolat villant át az elmémen: „Mi van, ha mégis van Isten?” Imába foglalva szólítottam meg: „Ha van Isten, kérem, hogy segítsen.” Átadtam magam Istennek, akármilyen is legyen az, majd elvesztettem az eszméletemet. Amikor felébredtem, olyan elsöprő átalakulást tapasztaltam, hogy az áhítattól szóhoz sem jutottam.

A személy, aki valaha voltam többé nem létezett. Nem volt személyes én, illetve ego, egyedül egy határtalan erejű s végtelen Jelenlét, és az volt minden, ami csak létezett. A Jelenlét átvette korábbi „énem” helyét, és testemet s tetteimet kizárólag e Jelenlét Végtelen Akarata vezérelte. A világot a Végtelen Egység tisztasága ragyogta be, ami oly módon nyilvánította meg önmagát, hogy felfedte minden dolog végtelen szépségét és tökéletességét.

Az élet tovább folyt, a csend pedig velem maradt. A személyes akarat elpárolgott, a fizikai test pedig a Jelenlét végtelenül erőteljes, ám egyúttal rendkívül gyengéd Akaratának irányításával tette a dolgát. Ebben az állapotban szükségtelen volt bármin is gondolkodni. Minden igazság magától értetődően jelent meg, a fogalomalkotás nem volt sem szükséges, sem pedig lehetséges. Ugyanakkor a fizikai idegrendszer érezhetően rendkívül túlterheltté vált, mintha sokkal több energia lenne rákapcsolva, mint amekkorának az elviselésére tervezték.

Lehetetlen volt hatékonyan részt venni a világban. A félelmekkel és az aggodalmakkal együtt minden megszokott emberi mozgatórugó eltűnt. Mivel minden tökéletes volt, nem volt semmi, amire törekedni lehetett volna. A hírnév, a siker és a pénz egyaránt jelentőségüket vesztették. A barátaim próbáltak rávenni, hogy térjek vissza a praxisomhoz, de semmilyen késztetést nem éreztem hozzá.

Ezzel egy időben megjelent a képesség, hogy észleljem a személyiség mögött rejlő valóságot, és láttam, hogy az érzelmi jellegű problémák az emberek azon hiedelméből származnak, miszerint ők a személyiségükkel azonosak. Így aztán a praxisom mintegy magától mégiscsak folytatódott, és végül óriásira duzzadt. Az Egyesült Államok egész területéről érkeztek a betegek, és a kétezer járó beteg mellé több mint ötven terapeutára és egyéb alkalmazottra, huszonöt rendelőre, valamint egy kutató- és EEG-laboratóriumra is szükség volt, mivel praxisom évente ezer beteggel bővült. Mindehhez jöttek a korábban már említett tévés és rádiós felkérések. 1973-ban a klinikai kutatómunka eredményeit Orthomolecular Psychiatry (Ortomolekurális pszichiátria) címmel jelentettük meg, amely tíz évvel megelőzve korát jókora felbolydulást okozott.

Az idegrendszerem általános állapota lassan javult, ám idővel egy másik jelenség vette kezdetét. Finom, kellemes energia áramlott folyamatosan a gerincemen felfelé egészen az agyamba, állandó, intenzív gyönyör érzetet váltva ki. Minden szinkronicitás révén, tökéletes összhangban bontakozott ki, és a csodák mindennapossá lettek. Annak, amit a világ csodának hív, a Jelenlét a forrása, nem pedig a személyes én. Ami a személyes „énemből” maradt, az csupán tanúja volt e jelenségeknek. Mindent, ami csak történt, a korábbi énemnél vagy gondolataimnál nagyobb, mélységesebb „Én” határozta meg.

A megjelenő állapotok, amelyekről a történelem során mások is beszámoltak már, olyan spirituális tanítók tanulmányozásához vezetett, mint a Buddha, különböző megvilágosodott bölcsek, Huang po, és egyéb modernkori tanítók, Ramana Maharsi és Niszargadatta Mahárádzs. Bebizonyosodott, hogy az élményeim nem egyedülállóak. A Bhagavad-Gítá tökéletes értelmet nyert, és időnként ugyanaz a spirituális eksztázis kerített hatalmába, mint amiről Srí Rámakrisna és egyes keresztény szentek is beszámoltak.

A világon minden és mindenki fénylővé és kimondhatatlanul széppé vált. Minden élőlény Ragyogó lett, és e Ragyogás csendben és tündökölve nyilvánult meg. Nyilvánvalóan látszott, hogy az emberiséget végső soron a belső szeretet ösztönzi, de ennek egyszerűen nincs tudatában. A legtöbben úgy élik az életüket, mintha aludnának, és nem ébrednek rá valódi kilétük tudatára. Úgy tűnt, mintha körülöttem mindenki aludna, mégis hihetetlenül szépek voltak. Mintha mindenkibe szerelmes lettem volna.

Fel kellett hagynom a megszokott reggeli és vacsora előtti egy-egy órás meditálással, mert olyannyira felerősítette az elragadtatást, hogy képtelen voltam bármilyen feladatot ellátni. Rendre az ahhoz hasonló élmények ismétlődtek, mint amit fiatalon a hóbuckába rejtőzve átéltem, ám egyre nehezebbé vált elhagyni ezt az állapotot, és visszatérni a világba. Önnön tökéletességében ragyogott fel minden dolog hihetetlen szépsége, és ahol a világ csúfságot látott, ott is csak időtlen szépség tündökölt. E spirituális szeretet az észlelés egészét átitatta, és eltűnt minden határ itt és ott, most és akkor, vagy bárminemű elkülönülés között.

A belső csendben töltött évek során a Jelenlét egyre erősebb lett bennem. Az életet többé nem egy személy élte, és személyes akarat sem létezett. Az egykor személyes „én” a Végtelen Jelenlét eszköze lett, és annak akarata szerint élt és cselekedett. Az embereket a Jelenlét aurájában mélységes béke töltötte el. A spirituális keresők válaszokat vártak, ám mivel David már nem létezett, tulajdonképp saját, az enyémtől semmiben nem különböző Énükből csalták elő a válaszokat. Minden ember szemében ugyanaz az Én ragyogott.

Hétköznapi ésszel felfogatatlan csodák történtek. Számos krónikus nyavalya eltűnt, amelyektől a test éveken át szenvedett; a látásom magától helyre jött, és többé nem volt szükség a gyermekkorom óta hordott bifokális szemüvegre.

A szívemből időnként csodálatosan áldott energia és Végtelen Szeretet kezdett hirtelen valamilyen szerencsétlenség felé áramlani. Egy alkalommal e rendkívüli energia az országúton vezetés közben tört elő a mellkasomból. A következő kanyaron túl autóbalesetbe botlottam, ahol a felborult autó kerekei még forogtak. Az energia intenzíven áradt az autóban rekedt utasok felé, majd magától abbamaradt. Egy másik alkalommal egy ismeretlen város utcáin sétálva, az energia a következő utcasarok felé áramlott, mire egy kirobbanó félben lévő tömegverekedés helyszínére érkeztem. Ekkor a szemben álló felek meghátráltak és elnevették magukat, az energia pedig abbamaradt.

Az észlelésemben bekövetkező mélyreható változások a legképtelenebb helyzetekben, teljesen váratlanul mentek végbe. Egyszer például egyedül vacsoráztam a Long Island-i Rothmann’s étteremben, miközben a Jelenlét hirtelen olyannyira felerősödött, hogy a hagyományos észlelés számára elkülönült dolgok és személyek hirtelen egyetlen, időtlen és egyetemes egységbe olvadtak össze. A mozdulatlan Csendben nyilvánvalóvá vált, hogy nincsenek se „események”, se „dolgok”, és valójában semmi sem „történik”, mivel a múlt, a jelen és a jövő pusztán az észlelés termékei, miként a születésnek és halálnak kitett elkülönült „én” illúziója is. Amint a korlátozott hamis én beleolvadt valódi forrásának egyetemes Énjébe, eltöltött az abszolút békébe, és a szenvedéstől való tökéletes megszabadulás állapotába történő hazatérés kimondhatatlan érzése. Kizárólag az egyéniség illúziója minden szenvedés forrása, és amint rájövünk, hogy egyek vagyunk a világegyetemmel, tökéletesen egyek mindazzal, Ami Van, vég nélküli és örök létezők, akkor lehetetlenné válik minden további szenvedés.

A világ minden országából érkeztek betegek, és egyikük-másikuk a reménytelennél is reménytelenebb eset volt. Távoli kórházakból hoztak groteszk, vonagló, nedves lepedőkbe csavart betegeket, remélve hogy sikerül kigyógyítani őket előrehaladott pszichózisukból vagy súlyos, gyógyíthatatlan elmebetegségükből. Némelyikük kataton állapotban volt, sokuk már évek óta nem beszélt. Ám a nyomorék külső alatt, minden betegben ott ragyogott a szeretet és a szépség lényege, ami talán a hétköznapi megfigyelő előtt olyannyira rejtve maradt, hogy a világon már egyáltalán nem szerette őket senki.

Egy napon egy néma kataton nőt hoztak kényszerzubbonyban a kórházba, aki súlyos idegrendszeri betegsége miatt már állni sem tudott. A padlón vonaglott, rohamai voltak, és szemei folyton felakadtak. Haja összegubancolódva, a ruháját szétszaggatta és csak hörgő torokhangokat hallatott. Családja meglehetős jómódban élt, ezért az évek alatt számos orvos és híres specialista kezelte már a világ minden táján. Minden fellelhető kezelést kipróbáltak, de a szakma végül teljesen lemondott róla.

Egy rövid, szavak nélküli kérdés merült fel bennem: „Istenem, mint akarsz, mit tegyek vele?” Ezt követte a felismerés, hogy csak szeretetre van szüksége, ennyi az egész. Belső énje átragyogott a szemén és az Én összekapcsolódott ezzel a szeretetteljes lényeggel. Valódi kilétének felismerése által abban a pillanatban meggyógyult; és többé már nem foglalkoztatta őt, hogy mi történik az elméjével vagy a testével.

Lényegében ugyanez történt számtalan beteggel. A világ szemében egyesek felépültek, némelyikük nem, de hogy a gyógyulás klinikai szempontból bekövetkezett-e vagy sem, a betegek számára nem volt fontos, hiszen belső gyötrelmeik véget értek. Amint megérezték magukban a békét és a szeretetet, a fájdalmuk is megszűnt. E jelenség csak azzal magyarázható, hogy a Jelenlét Könyörülete olyan új összefüggésbe helyezte minden egyes páciens valóságát, hogy képesek voltak olyan szinten megtapasztalni a gyógyulást, amely meghaladja a világot és annak jelenségeit. Az Önvaló belső békéje időn és identitáson túl foglalt magába minket.

Világosan láttam, hogy minden fájdalom és szenvedés kizárólag az egótól való, nem pedig Istentől. Ez az igazság csendesen jutott el a betegeim elméjéhez. Egy másik, évek óta néma, kataton beteg esetében is ez volt a mentális akadály. Az Önvaló az elme közvetítésével tudatta vele: „Istent hibáztatod azért, amit az ego tett veled.” A jelenlévő nővér legnagyobb meglepetésére a férfi felpattant a padlóról, és beszélni kezdett.

A munka egyre megterhelőbb lett, és végül teljesen elborított. A betegek várólistán vártak az üresedésre, annak ellenére, hogy a kórház az elhelyezésük érdekében még egy új szárnnyal is kibővült. Hatalmas csalódás volt számomra, hogy az emberi szenvedést egyszerre csak egyetlen betegnél lehetett leküzdeni. Olyan volt, mintha kanállal mertem volna ki a tengert. Úgy éreztem, kell hogy legyen valami más módszer, amivel felléphetünk e közös nyavalya, a spirituális betegségek és az emberi szenvedés végeláthatatlan áradatával szemben.

Ez vezetett a különböző ingerekre adott fiziológiai reakció (az izomtesztelés) tanulmányozásához, amely bámulatos felfedezést hozott. Ez volt a világok – a fizikai világ, és az elme vagy a lélek világa – közti „féreglyuk”, a dimenziók közti határfelület. Egy olyan világban, amely teli van alvó, forrásukat vesztett lelkekkel, megjelent egy eszköz, hogy mindenki számára kimutatható módon visszaállítsuk az elveszett kapcsolatot a magasabb valósággal. Ez oda vezetett, hogy leteszteltünk minden anyagot, gondolatot és elképzelést, ami csak az eszünkbe jutott. E törekvést tanítványaim, valamint kutató asszisztenseim nagyban segítették, és végül jelentős felfedezést tettünk. Jóllehet, egy negatív inger, például a fluoreszkáló fény, a gyomirtó és a mesterséges édesítőszer hatására minden tesztalany elgyengült, azok akik valamilyen spirituális tant követtek, és tudatszintjük fejlettebb volt, nem gyengültek el úgy, mint az átlagember. Az ő tudatukban valami döntő fontosságú változás következett be, mely úgy tűnt, annak eredménye, hogy ráébredtek arra, nincsenek kitéve a világ kénye-kedvének, hanem csakis az hat rájuk, amit elméjük elhisz. A megvilágosodásra való ráébredés folyamatára talán tekinthetünk úgy is, mint ami növeli az ember ellenálló képességét a létezés e világi viszontagságaival szemben, így a betegségekkel szemben is.

Az Önvaló képes volt megváltoztatni a dolgokat a világban, pusztán azok előrevetítése által. A szeretet minden alkalommal megváltoztatta a világot, amikor a nem szeretet helyébe lépett. Az egész társadalmi rend gyökeresen megváltoztatható lenne azáltal, hogy ha ez a szeretetenergia egy meghatározott pontra összpontosul. Valahányszor ez történt, a történelem új irányt vett.

Felsejlett, hogy ezeket a kulcsfontosságú felismeréseket nemcsak megosztani lehet a világgal, hanem cáfolhatatlanul igazolni is. Úgy tűnt, hogy az emberi élet nagy tragédiája mindig is abban rejlett, hogy a pszichét oly könnyű megtéveszteni; a gondok és a viszályok elkerülhetetlen következményei annak, hogy az emberiség képtelen megkülönböztetni az igazat a hamistól. Most azonban megoldás adódott erre az alapvető dilemmára egy olyan módszer révén, amellyel magát a tudat természetét helyezhetjük új összefüggésbe, és megmagyarázhatjuk azt, amire eddig csak következtetni tudtunk.

Eljött az ideje, hogy valami sokkal fontosabbért hátrahagyjam New York-i életemet a manhattani lakással és a Long Island-i házzal együtt. Igényt éreztem arra, hogy magamat, mint eszközt tökéletesítsem. Ez megkövetelte, hogy elhagyjam a világot s vele együtt mindent, és egy kisvárosba visszavonulva, meditációval és vizsgálódással töltsem az elkövetkező hét évet.

A boldogság mindent felülmúló állapotai maguktól tértek újra és újra vissza, míg végül meg kellett tanulnom, hogyan lehetek az Isteni Jelenlétben úgy, hogy közben a világban szintén tevékenykedem. Az elme elveszítette a nagyvilág történéseinek fonalát. Annak érdekében, hogy kutatni és írni tudjak, fel kellett függesztenem a spirituális gyakorlatok végzését, és a forma világára kellett összpontosítanom. Az újságolvasás és a tévénézés segített behozni a lemaradást, hogy megtudjam ki-kicsoda, melyek a főbb események, és milyen az aktuális társadalmi párbeszéd jellege.

Az igazság rendkívül szubjektív élményeit az emberiség nagy része nem érti, mivel azok a kollektív tudatot spirituális energiával tápláló, és ezáltal az egész emberiségre hatással lévő misztikusok világához tartoznak, ezért jelentésük igencsak korlátozott, hacsak nem a spirituális keresők számára. Ez arra késztetett, hogy egyszerű életre törekedjem, mivel az egyszerűség önmagában Isten megnyilvánulása. Valódi énünk igazsága a mindennapok ösvényén járva felfedezhető; törődéssel és kedvességgel élni – csupán ez szükségeltetik, és minden egyéb feltárja magát, ha eljön az ideje. Ami hétköznapi, az nem különbözik Istentől.

A lélek hosszú kitérője után visszatértem hát a lehető legfontosabb munkához, amelynek lényege, hogy e Jelenlétet minél szélesebb körben megkíséreljem embertársaim számára legalább egy kicsit közelebb hozni.

A Jelenlét csendes, és a béke állapotát hozza el, ami maga a tér, amelyben és amely által minden van, létezik és tapasztal. Végtelenül gyengéd, és mégis sziklaszilárd. Vele minden félelem elszáll. A spirituális öröm a felfoghatatlan eksztázis csöndes szintjén jelenik meg. Mivel az idő tapasztalása abbamarad, nincs nyugtalanság, se sajnálkozás, se fájdalom, sem várakozás; az öröm forrása soha nem ér véget és örökké jelen van. Kezdet és vég nélküli; nincs veszteség, se bánat, sem vágy. Semmit sem kell tenni; minden már eleve tökéletes és teljes.

Amikor az idő megáll, minden gond elszáll, hiszen azok csupán egy észlelési pont szüleményei. Amint a Jelenlét érvényesül, a testtel vagy az elmével történő azonosulás megszűnik. Amikor az elme elcsendesül, a gondolat – „Én Vagyok” – szintúgy eltűnik, és Tiszta Tudatosság ragyog fel, hogy bevilágítsa azt, ami vagyunk, voltunk, és ami mindig is leszünk, túl minden szón, minden univerzumon, az időn, vagyis túl minden kezdeten és végen.

Az emberek szeretnék megtudni, „hogyan lehet elérni ezt a tudatállapotot”, de mivel a lépések oly egyszerűek, csak kevesen követik az utat. Először is erősen élt bennem a vágy, hogy elérjem ezt az állapotot. Majd a tetteimet kivétel nélkül és következetesen elkezdtem az egyetemes megbocsátásnak és kedvességnek szentelni. Minden iránt könyörületet kell tanúsítanunk, beleértve saját magunkat és a gondolatainkat is. Eztán hajlandóság ébredt, hogy a vágyakat félretegyem az útból, és minden pillanatban lemondjak a személyes akaratomról. Miként minden egyes gondolatot, érzést, vágyat és tettet átadtam Istennek, az elme egyre csendesebb lett. Először teljes történeteket és bekezdéseket, idővel pedig gondolatokat és elképzeléseket is elengedett. Amint elengedjük a gondolatok birtoklásának a vágyát, azok többé nem válnak oly részletgazdaggá, és már félkész állapotban elkezdenek széttöredezni. Végül lehetségessé vált átadni a gondolatok mögötti energiát, még mielőtt azok gondolattá formálódhattak volna.

A figyelem állandó és eltéríthetetlen összpontosításának feladata, amely egyetlen pillanatra sem engedte, hogy kizökkenjek a meditációból, még a mindennapos tevékenységek végzése közben is folytatódott. Ez eleinte nagyon nehéznek tűnt, ám idővel szokássá, önkéntelenné és egyre könnyebbé vált, míg végül bárminemű erőfeszítéstől mentes lett. E folyamat olyan, mint amikor egy rakéta elhagyja a földet. Eleinte óriási erőkre van szükség, majd a föld gravitációs mezejét elhagyva egyre kevesebbre, ám az űrben már saját lendületétől siklik tovább.

A tudatosságban hirtelen, figyelmeztetés nélkül következett be a változás, és a Jelenlét félreérthetetlenül, mindent magába foglalva jelent meg. Az én halálakor néhány pillanatra felbukkant a félelem, de a Jelenlét abszolút mivolta mély áhítatot ébresztett. Ez az áttörés lenyűgöző és minden eddiginél intenzívebb volt. A hétköznapi életben nincs semmi ehhez fogható. A mélységes megrázkódtatást a Jelenlét szeretete csillapította. E szeretet támogatása és védelme nélkül az ember megsemmisülne.

Mindezt egy pillanatnyi rettegés követte, miként az ego a semmivé válástól való félelmében kapaszkodott a létezésébe. Amint meghalt, a semmivé válás helyett az Én Mindenségként, a Teljességként lépett a helyébe, amelyben minden a saját lényegének tökéletes megnyilvánulásaként ismert és magától értetődő. A helyhez kötöttség megszűnésével tudatára ébredtem, hogy mindaz vagyunk, ami valaha volt, és valaha lehetséges. A személyazonosságunknál, a nemünknél, sőt még az emberi mivoltunknál is többek, teljesek és egészek vagyunk. Többé már nem kell félnünk a szenvedéstől és a haláltól. Innentől kezdve lényegtelen, hogy mi történik a testtel. A spirituális tudatosság egy bizonyos szintjén a test nyavalyái meggyógyulnak, vagy spontán eltűnnek, az abszolút állapotban azonban az efféle szempontok teljesen lényegtelenek. A test az előre meghatározott útját járja, majd visszatér oda ahonnan vétetett. Egyáltalán nem fontos, mivel egyáltalán nincs ránk hatással. A test sokkal inkább egy „valaminek” látszik, mintsem „énnek”, és a többi tárgyhoz hasonlóan, csupán olyan, mint egy bútor a szobában. Furcsának tűnhet, hogy az emberek továbbra is úgy viszonyulnak a testhez, mintha az egy személyes „te” lenne, de a tudatosságnak ezt az állapotát sehogy sem lehet elmagyarázni annak, aki nem lát tisztán. Jobb, ha a saját dolgunkkal törődünk, a társas érintkezés kiigazításának feladatát pedig bízzuk a Gondviselésre. A boldogság állapotának elérése közben az intenzív eksztázist azonban igen nehéz elrejtenünk mások elől. Lehet, hogy a világot elkápráztatja, és az emberek messzi földről eljönnek, hogy az állapottal járó aura társaságában időzhessenek. Egyaránt vonzhatja a spirituális keresőket és az érdeklődőket, akárcsak a csodában reménykedő súlyos betegeket. Az öröm mágnesévé és forrásává válhatunk a szemükben. Ezen a ponton általában felébred a vágy, hogy másokkal is megosszuk ezt az állapotot, és hogy mindenkinek a javára fordítsuk azt.

Az ezen állapottal járó eksztázis kezdetben nem teljesen stabil, és olykor adódhatnak gyötrelmes pillanatok is. A leggyötrelmesebb az, amikor az állapot ingadozni kezd, és látszólag minden ok nélkül hirtelen megszűnik, ami a mély kétségbeesés időszakait hozza magával, és a félelmet, hogy a Jelenlét cserbenhagyott bennünket. Ezek a visszaesések fáradságossá teszik az utat, és óriási akaraterő szükséges a felülkerekedéshez. Végül nyilvánvalóvá válik, hogy muszáj meghaladnunk ezt a szintet, máskülönben állandóan el kell viselnünk a „kegyvesztettség” kínjait. Ezért el kell engednünk az eksztázis dicsőségét, és neki kell látnunk a kettősség meghaladásának nehéz feladatához, amíg teljesen felül nem kerekedünk minden ellentéten és azok széthúzó ellentmondásain. Egy dolog örömmel megszabadulni az ego rabláncaitól, ám egészen más lemondani az eksztatikus öröm aranyláncáról. Olyan mintha magáról Istenről kellene lemondani, ezért a félelem egy új, addig nem sejtett szintje bukkan fel. Ez az abszolút magánytól való végső rettegés.

Az ego rettegett a nemlét félelmétől, és minduntalan meghátrált, amint az közeledni látszott. Ekkor világossá vált a gyötrelmek és a lélek sötét éjszakáinak a célja. Azért ennyire elviselhetetlenek, hogy a kimondhatatlan fájdalom a rajtuk való felülemelkedéshez szükséges rendkívüli erőfeszítés megtételére sarkalljon. Amikor a mennyország és a pokol közti tétovázás elviselhetetlenné válik, magát a létezés vágyát kell átadnunk. Csak ha ez megtörtént, akkor emelkedhetünk végleg felül a Mindenség és a semmi, vagy a létezés és nem-létezés kettősségén. A belső munkának e tetőpontja a legnehezebb, a végső vízválasztó, ahol már egyértelműen tisztában vagyunk azzal, hogy a létezés illúziójának a meghaladása visszavonhatatlan. Innen nincs visszaút, és éppen a visszafordíthatatlanság árnya miatt tűnik az utolsó akadálynak való nekigyürkőzés a legfélelmetesebb döntésnek mind közül.

Ám az én e végső apokalipszisében tulajdonképpen a létezés és a nemlétezés egyetlen visszamaradt kettősségének feloldásával maga az identitás oldódik fel az Egyetemes Istenségben, azonban mostanra már nem maradt egyéni tudat, amely választhatna. Ezért az utolsó lépést maga Isten teszi meg.

David R. Hawkins

Forrás: David R. HawkinsElengedés, Az önátadás útja. 301-313. oldal

Reklámok

3 Replies to “Életrajz”

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s