Vallás: A spirituális tévhitek forrása

A hagyományos “igaz” vallásokban gyökerező téves elképzelések két hibaforrásra vezethető vissza. Az egyik az eredeti nagy tanító jellegzetes tanításainak egyszerű félreértése vagy téves magyarázata. Akik elsőként hallották ezeket, nem voltak megvilágosodottak, az eredeti tanításokat tehát megfertőzte az egójuk amit aztán a későbbi nemzedékek fordítói és írnokai felnagyítottak. A torzulás gyakran azért következett be, mert az ego hajlik rá, hogy a tanítások szelleme vagy lényege helyett csak a szavakat hallja meg. Minden fordítás téves, amely a béke vagy a szeretet tanításán kívül mást ad át. Ez alapszabály, és könnyű az ilyet észrevenni.
A másik és még gyakoribb durva torzítás azokban a spirituális tanításokban jelenik meg, amelyek az úgynevezett “egyházi dogmákból” alakulnak ki. Ezeket a gyakorta bűntudatot keltő tiltások formáját öltő előírásokat teljes egészében egyházi tisztségviselők és látszólagos tekintélyek találták ki, akik valójában egyáltalán nem jogosultak erre, csupán politikai hatalomra tettek szert koruk intézményrendszerében.

Semmiféle jogos vagy elfogadható indok nem létezhet egy eredeti nagy tanító tanításainak megváltoztatására valamiféle érdek ürügyén. Bármilyen nyilvánvalónak tűnik is, évszázadokig nem volt világos, hogy kereszténynek lenni egyszerűen annyit jelent, hogy az ember híven követi Krisztus tanításait. A nagy tanítók mindegyike erőszakmentességet, az ítélkezés elhagyását és feltétel nélküli szeretetet hirdet. Nem könnyű megérteni, hogyan szeghette meg bármely állítólagos egyházi tekintély ezeket az alapvető, közhelyszerű tanításokat, vélhetően a hit vagy az egyház “érdekében”, a “hitetlenség felszámolásáért” vagy a “jogos” háborúk miatt. Az eredeti spirituális tanítások sok mindenről nem szólnak, ezért lehetőséget adnak a félrevezető vallásos fejtegetésekre. A századok folyamán mindenféle “bűnt” kitaláltak, gondosan kidolgozott magyarázatokat és ésszerű érveket gyártottak melléjük, amit orvosi szempontból csak a természetes emberi dolgok meglehetősen beteges befolyásolásaként lehet jellemezni.

Az így okozott kár nemcsak a spirituális tévhitekben, hanem a pszichológiai kegyetlenségekben és az emberiség mindenkire kiterjedő bűnösségében is megjelenik. A bűntudat és a bűn középpontba állítása még inkább kárhozatra ítéli az emberi tudatot azáltal, hogy megszilárdítja az ellentétek és az érzékelés kettősségének kiúttalanságát. Az emberi tudatot érő utóbbi romboló hatás még jobban eltávolítja az embert Istentől, és olyan falat emel, amelyen csak igen kevesen jutnak át. Nekik pedig már-már spirituális lángelmének kell lenniük, hogy megszabaduljanak az alaposan kidolgozott téveszmék csapdájából.
Egyes vallási hittételek hirdetésének további pusztító hatása, hogy megalapozza a rémséges háborúkat és üldözéseket. Ezek hátterében mindig vallási különbségek állnak, amelyeknek a fontosságát eltúlozzák, hogy igazolják a vallás által szentesített erőszakot. Az ilyen félremagyarázások és eltévelyedések különösen a vallás nemiséggel, gyermeknemzéssel és -neveléssel, étkezéssel, a mindennapi élet részleteivel, szokásokkal, öltözködéssel és a politikai hatalomba avatkozással kapcsolatban jelentősek.

A másféle ruha, fejfedő vagy arcszőrzet viselése elegendő, hogy vallási üldözésre vagy háborúra tüzeljen. A körülmetélés, a húsevés kerülése pénteken, az asztali áldás, a vallási ünnepek időpontjai és részletei mind-mind lehetséges érvekké válnak. Fontosabb az igazságnál, hogy a zsidósabbath vajon szombatra vagy vasárnapra esik-e. Végeláthatatlan vitát gerjeszt, hogy a kalap viselése avagy a fedetlen fő-e az Isten iránti tisztelet jele.
Azáltal, hogy a vallások a spirituális igazság fő irányvonalának figyelmen kívül hagyása árán kihasználják a jelentéktelen dolgokat, hozzájárulnak saját és az egész emberiség bukásához. Valójában sok minden, amit egyházi hittételként tisztelnek, az ego terméke. Ha igaz, amit Jézus mondott, és gonosz az aki gonoszságot lát, akkor azokkal van gond, akik mindenütt bűnt és gonoszt szimatolnak. A viktoriánus korban még az asztalláb látványát is kísértésnek tekintették ezért tapintatosan el kellett takarni egy terítővel.

Amit hagyományosan bűnnek minősítenek, az sok esetben némelyik, érzelmi zavarokkal küszködő egyházi hatalmasság gondolkodásának bűntudattól vezérelt túlzása. Az “aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ” intésére hallgatva egyáltalán nem vetődnének fel a szellemi igazságnak ezek a téves alkalmazásai.
Különös módon a spirituális igazság torzításainak együttese Istent és az emberi természetet egyaránt “Isten” nevében kárhoztatja. E hatalmat elbitorolni Istentől, és a nevében kijelentéseket tenni, meglehetősen súlyos és csalóka dolognak tűnik. Senki nem ferdítené el így az igazságot, aki egyszer már megtapasztalta Isten jelenlétének mindent felülmúló valóságát.

A Valódi Én Hatalma 4. Fejezet Alapok 60-62 . oldal