Főbb életkrízisek kezelése

2013. január 27. vasárnap § 4 hozzászólás

Olykor-olykor mindannyiunkat szorongatnak az élet főbb krízisei, de vajon hányan tudjuk, hogy hogyan kezeljük a halált, válást, elkülönülés érzést, testi rokkantságot, sérelmeket, balesetet, katasztrófát és más komoly életeseményeket, amelyek érzelmileg sújtanak. Milyen technikákat használhatunk ezen tapasztalatok kezelésére?

Ennek a kérdésnek a mélyebb megértéséhez ismét a tudattérképre, mint hivatkozási pontra, utalunk. Ez a térkép egy matematikai model, amely ábrázolja az emberi egót, az ént (kis ént). Magában foglalja a különböző tudatszinteket, azok neveit, a szokásos emberi tapasztalatnak megfelelően a szégyent, bűntudatot, apátiát, szomorúságot, félelmet, vágyat, haragot, büszkeséget, bátorságot, hajlandóságot, elfogadást, észszerűséget, szeretetet és örömöt. Ahogyan haladunk fölfelé, egyre közelebb kerülünk az igazsághoz. Ahogyan haladunk lefelé, egyre távolabb kerülünk az igazságtól.

A térkép mutatja a számokat, amelyek jelzik a különböző szintek relatív energiáját és erejét. Például az apátia sokkal kevesebb energiával bír mint a félelem. A félelem energiája sokkal kisebb mint a bátorságé, a pártatlanság pedig sokkal kevesebb energiával bír mint a szeretet. Ezen különböző állapotok relatív energiái különböző nézőpontokat tükröznek.

Ahogy korábban említettük, a nyilak a bátorság szintje alatt lefelé mutatnak, jelezve, hogy a szint hatása romboló, életet nem támogató és szemben áll az igazsággal. Az igazság szintjén, melyre bátorságként utalunk, a nyilak semleges irányban mutatnak. Ekkor fölfelé indulnak, mivel belépnek a szeretetteljesség szintjeire, jelezve, hogy ezek az energiamezők táplálják és támogatják az életet és összhangban vannak az igazsággal.

Súlyos válságok idején, az élet egy csapásra rémálommá változik és teljesen elborít minket egy érzelmi vihar. Azonban rendelkezésünkre állnak technikák, hogy kezeljük ezeket a súlyos eseményeket, rövidítsük időtartamukat, könnyítsünk a fájdalmunkon és szenvedésünkön, és hogy a stresszt a lehető legkisebbre csökkentsük.

Minden ilyen jelentős élethelyzetben az a közös, hogy mind súlyos és végzetes veszteséget képviselnek az elme számára és túlélésünket fenyegetik. Nagyobb változást jeleznek és mindegyikükben közös a véglegességük és állandóságuk miatti tehetetlenség érzése. Az elme azt érzékeli, hogy leállt és nem tud semmit tenni velük kapcsolatban. Mintha minden megállt volna, tehetetlennek érezzük magunkat, mintha nem lenne beleszólásunk a dolgok alakulásába és ez nagyban hozzájárul a kínzó zavartságérzet intenzitásához. Hogy hogyan kezeljük, függ a témához való viszonyulásunktól és a tudatmezőről való ismereteinktől.

Mindezek a tapasztalatok szabadjára engedik a negatív érzelmek viharát, olyanokat, mint pl sokk, hitetlenség, tagadás, harag, bűntudat, merevség, önmagunk hibázatása, neheztelés, elveszettség vagy elhagyatottság érzés, düh Isten és önmagunk ellen, önsajnálat, düh a világ és a család iránt. Mivel ezek a  negatív érzelmek egyszerre merülnek fel és lépnek színre, néha egymás után néha pedig keverednek, de általában az elkülönültség és veszteség érzéséből származó erőteljes negatív érzelmek öntik el az embert és ezek intenzitása minden élményben ugyanolyan.

Először sokkok sorozata jelenik meg, aztán a neheztelés, hitetlenkedés majd a harag. Ezeknek az érzelmeknek a sorrendje élménytől és embertől függően változik, a pontos sorrend nem érdekes. Ám jellemző, hogy szabadjára engednek mindent, ami a tudattérkép alján van.

A térkép alján az energiamezők a negatív irányba mutatnak, és amikor ezekből az energiamezőkből egy megerősödik, a többit is magával rántja a 200-as szint alá. Szomorkodás a veszteség felett ekkor úgy tűnik, hogy bűntudatot hoz magával, ez együtt jár a reménytelenség érzetével, a jövőtől való félelemmel, a vággyal, hogy megváltoztassuk az egész történést és haraggal. A teljes negatív energiamező egy óriási vészhelyzetté fajul. Igazán a probléma az, hogy teljesen szétzilálódik a felszabaduló erős energiáknak köszönhetően.

Az elme próbálja használni az ésszerűséget ezeknek az energiáknak a kezelésére. Próbálja kitalálni, hogy hogyan kerülhetne ki ebből a kényszerhelyzetből, magyarázatokat és okokat keres. Az elmének ez nem sikerül, mert az energiamező olyan erőteljesen súlyt le, hogy a gondolatok igazából a mező negativitásának a visszatükröződései lesznek, ennek következtében maguk a gondolatok is negatívvá válnak.

Egy másik közös jellemző ezekben az élményekben, hogy mind az életesemények stressz skálájának a  csúcsán vannak, amely számszerűen az egyes életesemények stresszszintjét 0-tól 100-ig sorolja be. Amit korábban említettünk a skála csúcsán helyezkednek el. A házastárs, gyermek vagy családtag halála, a válással együtt a skála tetején vannak, így ezek mind a legnagyobb katasztrófák, amikkel szembenézhetünk az életünk során. A vizsgálandó probléma az, hogy hogyan alakítsuk át őket akut nyereségekké, hogyan használjuk ki őket maximálisan, és hogyan használjuk őket, mint ugródeszkát a magasabb tudatosság felé.

Szükséges, hogy újra megvizsgáljuk magát a tudatot és a kapcsolatot a test, az elme és a lélek között. Mi a pontos természete ennek a kapcsolatnak és hogyan segíthet nekünk abban, hogy megtanuljuk, hogy hogyan kezeljük a nagyobb életkríziseket? Ahogyan korábban már említettük, a test nem tudja saját magát megtapasztalni. A test csak van, valójában érzéketlen. Az, hogy tudjuk, hogy a test hol van az érzékelésnek köszönhető. Mi nem tapasztaljuk meg a testet, helyette a test érzetét tapasztaljuk. Az érzékeknek nem áll módjukban megtapasztalni saját magukat, csupán valami náluknál nagyobb által, ami az elmében található. Azért tudunk arról, hogy mi történik a testünkben, mert az elménkben tapasztaljuk meg.

Az elmének nincs meg a képessége, hogy megtapasztalja saját magát. Ez egy sokkoló gondolatnak tűnik, de a memória nem tudja megtapasztalni a saját memóriaságát, a gondolat a saját gondolatiságát, az érzés pedig a saját érzetét. Ez azért van, mert náluknál valami nagyobb által vannak megtapasztalva, ami maga a tudat. A tudatnak köszönhető, hogy tudatában vagyunk mindannak, ami az elménkben zajlik. Az elme ezután jelenti, hogy mi történik az érzékekkel, az érzékek pedig jelentik, hogy mi történik a testben. Következésképp, a tapasztalás magától a testből több szinttel is el van távolítva. Ennek megfelelően a tudat maga, valójában képtelen megtapasztalni önmagát. A tudatosság energiamezejének köszönhető, hogy képesek vagyunk megismerni, hogy mi történik a tudaton belül. Jelenti, hogy mi zajlik az érzékelésben, aztán pedig, hogy mi zajlik a testben. Ezért ahol megtapasztaljuk a tapasztalatokat az meglehetősen el van távolodva a testből.

Mivel a tapasztalás a tudaton belül zajlik, ezért az emberi problémák megoldására közvetlenül a tudatmezőn belül lelhetünk rá, ezáltal hatékonyan történhet a fájdalom és szenvedés mértékének a könnyítése és így sokkal hatékonyabb lesz az eredmény. Ennek a technikának az eredményeit és a megközelítését bemutattuk a fizikai fájdalom, betegség, szenvedés, depresszió, szorongás és félelem kezelésénél. Ugyanez a technika működni fog súlyos érzelmi válságok idején is, hiszen életünk valójában a saját tapasztalataink megtapasztalása.

Azt gondoljuk, ”Nos, élek a világban. Megtapasztalom a világot.”, de ami valójában regisztrálásra kerül, az a tapasztalásunk a megtapasztaltról (pl. a ”tapasztaló”). Bármit tudunk kezelni  ha ezt a szigorú fókuszt megtartjuk. Ha arra figyelünk, ahol megtapasztaljuk a tapasztalatot, akkor pontossággal tudjuk kezelni a dolgokat. Pillanatokon és perceken belül kezelni tudunk dolgokat, amelyek heteket, hónapokat, éveket és valójában életeket vennének igénybe. Kezelni tudunk valamit egy órán belül, amit mások egy egész életen belül nem tudnak. Ismerünk olyan embereket, akik megtapasztaltak ilyen katasztrófális eseményeket az életük korai szakaszában és amikor találkozunk velük évtizedekkel később még mindig nincsenek túl rajtuk. A neheztelés, a keserűség, harag, kiábrándultság, düh és a nagyobb döntések, ezek azokból a negatív érzésekből jönnek, amelyek még mindig ott vannak az emberben 50 évvel később is. Ez olyan mintha az esemény tegnap történt volna, még mindig nem gyógyult meg és lezáratlan, és a tudás/ismeret, hogy hogyan kezeljék őket amikor lesújtanak, nem elérhető.

Elmondjuk hogyan kezeljük, azon a szinten ahol történik a tapasztalás, amikor eláraszt. Megnézzük a tapasztalás mezejét, hogy tudatában legyünk hol történik a tapasztalás. Ez nem kívül történik a világban, az egyén lábában vagy a gyomrában. A tudaton belül történik. Ahogyan az egyén megvizsgálja hol tapasztalja meg a tapasztalatot, rájön, hogy mindenhol. Az egyén nem tapasztalja meg a dolgokat egy fókuszpontban, ez az elme hitrendszere. Például, megkérdezek valakit, aki nincs ennek tudatában, ”Hol tapasztalod meg a gondolataidat?”  Megszokásból a fejére mutat és azt mondja:Itt. Ez egy hitrendszer – az egyén gondolatai a gondolatokról. Az egyén azt gondolja, hogy a gondolatai a fejében vannak, de ez csak egy gondolat. Hol gondolja valójában azt a gondolatot, amiről azt gondolja, hogy a fejben van? Ahogyan az egyén ezt valójában egy kis szemlélődéssel és visszatükröződéssel/reflexióval szemléli, látni fogja, hogy a valós tapasztalás szétterjedt és mindenhol történik. Az egyén nem tud rámutatni egy helyre ahol a tapasztalás történik. Egyszerre történik mindenhol és sehol.

A technikát alkalmazva, ezen a ponton felfed valami meglepőt, amely ezt a fajta munkát világossá teszi. Ismerem ezt mert ezzel dolgoztam klinikai gyakorlatomban több mint 50 évig és mert a legtöbb nagyobb életkrízisen átmentem. Valójában néhány évvel ezelőtt átmentem egy fél tucaton és megosztom az ezen dolgok igazságáról szóló tapasztalásomat, mert mindezt önmagunkon belül mi is átélhetjük.

Meglepő, hogy az egyetlen dolog, amit kezelni kell ezekben az akut katasztrófa eseményekben maguknak az érzelmeknek az energiája. Ha ránézünk a tapasztalatra, akkor látjuk, hogy nem az esemény, ami történt vagy ami azt hisszük, hogy a világban történt a probléma hanem az ahogyan érzünk vele kapcsolatban. Kit érdekelnek a tények? Önmagukban semmit sem jelentenek. Az érzelmi reakciónk a történésekre, ami számít. A tény csak egy tény, valójában ”semmi”. Hogy hogyan érzünk a ténnyel kapcsolatban az egyetlen dolog, amit valaha kezelnünk kell az életben történő eseményekkel kapcsolatban.

Az érzéseink hozzáállásunkból, hiedelmeinkből adódnak, a velük való viszonyainkból és ahogyan látjuk magunkat a világban, így adva változatosságot az érzelmeknek. Azonban a lesújtottság állapotában, a probléma magának az érzelmi energiának a kezelése. Még igazán az érzelmeket sem kell kezelnünk, csak az érzelmek energiáját. ”Igen”, mondhatni, ”de mi van a külső eseményekkel? Mit fogok tenni pénz nélkül? Mit fogok tenni a férjem nélkül?” és a többi. Meglepő módon,  a külső eseményeket nagyon könnyű kezelni. Nincsen akut katasztrófa. Az eseményeket a maguk mechanikus módján kezeljük, amint egyszer félretesszük az érzelmeket.

Előfordulhat egy kis ellenállás, de ezek apróbb dolgok. A valódi problémák kezelése,a jelenségek világán belül,  mindennapi létünk során, ezzel szemben, sokkal könnyebb. Ezek nem igazi problémák. A gondolatok, amik épphogy a negatív érzelmek energiamezejéből bukkantak elő, tűnnek katasztrofálisnak, reménytelennek, elviselhetetlennek és leküzdhetetlennek. Ha egyszer az ember túljut rajta, akkor az élet rendbe hozza a dolgokat. Jön valami más ami betölti az űrt és az élet szépen megy tovább. Azokat a problémákat egyszerű volt megoldani amint az érzelmek már nem voltak útban.

Az élet megoldással szolgál minden problémára. A szükség a talpraesettség szülőanyja, így bármilyen dilemma jelenik meg az egyén életében az magától megoldódik, és az élet energiája áramlik tovább. Az élet szépen megy tovább, bármilyen nagynak tűnik a katasztrófa ebben a pillanatban. Ezért a probléma nem a külső esemény vagy az életkörülmények kezelése, hiszen azok megoldódnak maguktól. Rendszerint a rokonok vagy a közeli barátok kezelik a helyzetet az egyén helyett, akit meggyengített a katasztrófa. A probléma a felmerülő energiák kezelése.

Amikor ezekből a nagyobb negatív energiamezőkből egy elkezd elszabadulni, akkor az hajlamos magával rántani a többit is. Ritkán tapasztalja meg az egyén csak önmagában a szomorúságot. A bűntudat majdnem mindig együtt jár az önmagunk hibáztatásával. Ilyen kérdések merülhetnek fel, mint pl., Miért nem figyeltem, ahogy kanyarba érkeztem? Miért nem tettem föl hóláncot? Miért nem vittem el hamarabb orvoshoz? Lehet meggyógyíthattuk volna a rákból. Miért fogadtam arra a lóra? Van egyfajta visszatekintő önvád. Szintén van benne apátia és reménytelenség is – az élet reménytelen, az élet reménytelennek tűnik. Úgy tűnik, hogy már soha többé nem leszünk boldogok. Úgy tűnik mintha a boldogság forrása eltűnt volna az egyén életéből. Persze a szomorúság természetes veszteség idején és akkor félelmek is felbukkannak – hogyan tudok anélkül élni, amit elvesztettem, bármi legyen is az?

A folytonos és szakadatlan vágy, hogy megpróbáljuk változtatni a helyzeten, az őrületbe kerget bennünket. Mit tehetünk? Elkezdünk alkudozni, és megpróbáljuk manipulálni Istent és vitatkozunk vele, ami így hangzik: ”Oh, Istenem, hogy csak engeded, hogy ez és ez éljen, megteszem ezt és ezt.” Ezután megjelenik a harag, amely egyfajta düh az élet és az élet természete ellen és olyan harag, amelyet más emberek életére vetítünk ki – ez valaki másnak a hibája. Ezek a negatív energiák rendszerint egyszerre szabadulnak el és pillanatról pillanatra, egyik a másik után válhat uralkodóvá. Ezzel egy időben az elme vadul vergődik, próbál magyarázatokkal előállni, próbál valamit kitalálni, miközben elárasztja a túl sok energia. Az a probléma, hogy ez az energia túl sok az elmének, nem tudja feldolgozni. Szétzilálódik, biológiailag adrenalin és stressz hormonok árasztják el és az akut stressz az embert egy akut vészhelyzetbe viszi a tudaton belül.

A problémákat nem azon a szinten kezeljük, ahol látszólag megjelennek, hanem a következő magasabb energiaszinten. A magasabb energiaszint több erőt/energiát jelent. Amikor egy magasabb szinten foglalkozunk velük, automatikusan megoldódnak, amely persze alacsonyabb szinteken nem lehetséges. Amit kezelnünk kell az az érzelmi túlterhelésből származó energiák. Meglepő egy pszichiátertől hogy ezt mondja? A legtöbb ember azt várná egy pszichiátertől, hogy kezdjen beszélni az egyén és az események közötti bonyolult kapcsolat pszichológiájáról és hogy szimbolikusan mit jelentenek, más szóval mi a pszichológiai komponense a dolognak.

Ebben az esetben, mi ezt megkerüljük és helyette az energiára fordítjuk figyelmünket, amelyet az érzelmek szabadítanak fel, függetlenül attól, hogy a pszichológia nem tesz különbséget. A negatív érzelmek erőteljes felszabadulása lévén, az a megfelelő, ha ezeknek az érzelmeknek az energiájával foglalkozunk. Egy nagyon hatékony használható technika, ha figyelmen kívül hagyjuk a gondolatokat, mert az elme sosem fogja tudni megoldani a problémát, nem képes rá. A teljes lesújtottság állapotában van. Ez a téma nagyon komplex, egy élet kellene hozzá, hogy kibogozza egy ember, ha igazán tudni akarná mindnek a teljes jelentőségét, és hogy mi járul hozzá az egyén pszichológiai énjének minden szintjéről az élmény teljes megértéséhez. Nem szükséges ezt megtenni, és az legjobb, ha nem is tesszük meg. Az egyénnek csak bele kell menni magába az érzésbe.

Először észrevesszük, hogy az érzést egy általános módon érezzük, és egyfajta energia van mögötte. Ez olyan mintha a tudat működne ily módon, mintha létezne egy diffúz/szétterjedt energiatest, aminek valójában nincs neve. Hívhatjuk az érzelmesség energiájának, az energia ami az érzelmek mögött van. Egy adott időpillanatban, ez a diffúz, meg nem nevezett energia elkezd formát ölteni, például szomorúság, harag, düh, felháborodás, önsajnálat vagy féltékenység formáit veszi föl. Az érzelmi mező először diffúz és forma nélküli volt, de most a szomorúság formájára hasonlít, de van benne félelem és harag is. Ez általában az érzelmesség energiája.

A másodperc törtrészével később, egy specifikus félelem formáját kezdi felölteni, például ”Hogyan fogok ezután pénz és ez és ez nélkül élni? A félelem elkezd formát ölteni és ezután a gondolatok elkezdenek kiemelkedni a specifikus félelem érzelméből. Olyan ez, mint egy eseménysorozat és egy elnyomott energiaóceán.

Megtanuljuk, hogy hogyan tudjuk ezt kiengedni. Ha az egyén szét tudja kapcsolni a biztosítékot és ki tudja húzni dugót, ezután leválasztódik az egész élményről és a belső béke marad hátra.

Hasznos, ha el tudjuk fogadni a tényt, hogy nem kell semmit tennünk a külső eseményekkel és még megfejtenünk sem kell őket. Az ember nem ér el semmit a gondolatok figyelésével, mert azok sosem érnek véget. Nem tudunk előrelépni a problémák kezelésében, ha az adott érzelmet nézzük, de annak nagyon mély hatása lesz ha megengedjük magunknak, hogy a zavar mögötti energiamezőre figyeljünk. Ahogy az egyén hamarabb és hamarabb kapja el az élményt, észre fogja venni, hogy az energia diffúz és majdnem leírhatatlan. Olyan ez mint egy túlnyomásos gáztartály, amely ki akar törni. Az energiája egy életen át halmozódott és most utat talál magának. Az esemény, amely történt az életben kinyitotta a zsilipet, a kapukat és most ez a sűrített gáztartály, az elnyomott érzelmi energia felhasználja ezt a lehetőséget, hogy kiszabadulhasson. Ha egyszer a pajta ajtaja kinyílik, minden állat kiszökik.

Hogyan tud az egyén a szétszéledő állatok útjából elállni? Az egyén nem tud, azonban az élményen könnyen át tud jutni, azzal, hogy elfogadja, hogy nem tud elmenekülni. Ha megpróbál elmenekülni azzal csak meghosszabbítja. Az elme megpróbálja megfejteni, hogy hogyan tudná elkerülni az érzelmi energiát mintha az csökkentené a fájdalmat, azonban, a fájdalom valójában az élménynek való ellenállásból fakad. Hogy ezt kezelni tudja, csak le kell ülnie és elengedni az ellenállást, választva azt, hogy vele van. Minél gyorsabban teszi ezt, az energia annál gyorsabban eresztődik ki, és annál rövidebb ideig tart az élmény. Az egész dolog kioldható ahelyett, hogy engednénk, hogy  elnyújtódjon, gyötrelmet okozzon órákig, napokig, hetekig, évekig vagy akár egész életen át.

Emlékezzünk amikor azt mondtuk, hogy amikor valakit akut sérülés ér, például megég a keze, ha mindennel felhagy és ugyanezt a módszert használja, vagyis elengedi az ellenállást, csak azzal, hogy kinyitja az ajtót és üdvözli a dolgot és azt mondja, ”Valójában, még többet akarok ebből.”, többet az élménynek az energiájából, és ha hajlandó figyelmen kívül hagyni, hogy mi zajlik az elmében – nem figyelni a gondolatokra, de megengedni az energiamező megtapasztalását – az elme azt fogja mondani, ”Nos, én most szomorúságot tapasztalok.”. Ez egy címke, így mi azt mondjuk, hogy minden gondolat címke, és nincs realitása, valójában ezek közül egyik sem létezik. Ha egy szerettünk meghal, az elme automatikusan azt mondja, hogy ”szomorú”, ami egy címke. Mivel az elmének hatalma van az érzelmek felett és képessége, hogy formát adjon nekik, a hiedelem, hogy elveszít valakit szomorúságot okoz, így ad formát egy érzelemnek. Az érzelmek energiamezeje valójában forma nélküli, de amikor valaki ragaszkodik ahhoz, hogy az szomorúság, akkor ezután a szomorúság formáját veszi fel. Ha valaki fegyvert tart a fejünkhöz, természetesen meg vagyunk győződve az elmében, hogy ez félelmet okoz, ezért most ugyanaz az energia fölvesz egy némileg különböző formát, amelyet félelemnek címkéztünk föl.

Jobb csökkenteni az energiamező formáját és abbahagyni a címkézést. Ne mondjuk azt az embereknek, ”Tudod, most szomorú vagyok, most félek, most zaklatott vagyok.”  Egy ’zaklatottság’ kifejezés közelebb van az igazsághoz. Ez egy általános kifejezés, mivel nagyon nehéz meghatározni, hogy milyen érzelem van egy akut zaklatottságban. Kezdetben, az egyén rendszerint egyfajta sokkérzést tapasztal, bénultságot, és hitetlenséget, hogy ez megtörténhetett. Ez az a pillanat, amikor el kell kezdeni a gyakorlást. Az ember akkor felkészült, ha tudja előre a technikát.

Néhány évvel ezelőtt átmentem egy ilyen tapasztalaton és azonnal elkezdtem elengedni az élménnyel szembeni ellenállást. Folyamatosan töröltem a gondolatokat. Például a veszteség úgy tűnt, hogy örökké tart, életre szól. Nem az élethosszig tartó veszteség a probléma, az érzelemnek az energiája ami előjön ilyenkor. Amint szertefoszlik az érzelmek energiája a veszteséggel kapcsolatban előtűnik, hogy ’ennyi az egész?’ A probléma az akut katasztrofális érzelemdömping, így csak hagyni kell hogy legyen. A technika megengedi az embernek, hogy megtapasztalja. Valójában, hogy gyorsan túljuss rajta, csak kérj többet belőle. Mondd magadnak, ’Többet kérek, többet kérek’.

Végül láthatjuk, hogy ez egy nagy lehetőség. Minden fájdalomnak és szenvedésnek az oka ennek az összesűrített energiamezőnek a felhalmozódása és az életesemények adnak nekünk erre ürügyet. Ez megnyitja a kapukat és megengedjük magunknak, hogy érezzünk valamennyit ebből. Például valaki nekiütközik autójával a lökhárítónknak. Az összes az életünk során elfojtott düh ürügyet kapott arra, hogy előjöjjön. A behorpadt lökhárító miatt dühösek vagyunk, bosszankodunk, majd ez átmegy önsajnálatba és hibáztatásba. Az életben történő események csupán ürügyek arra, hogy elengedjük az összesűrűsödött energiát. Mivel kibírhatatlanná válik, az elme megtalálja a módját, hogy megszabaduljon tőle, hogy mindez elviselhető legyen számunkra.

Az aki járatos ebben érezni fogja az összesűrűsödött energiát és elkezdi kiszabadítani anélkül, hogy arra várna, hogy az elme létrehozzon egy ürügyet, amely igazolást ad a kiszabadításhoz. A kifinomultabb elmének nincs szüksége külső eseményre, hogy felszabadítsa a benne lévő haragot. Egyszerűen csak tudja, hogy éppen nő benne az elnyomott harag, aztán leül és azt mondja, ’Jobban teszem ha megvizsgálom ezt.’ Aztán kezdi elengedni ennek az energiáját, mielőtt az elme megkerüli és kreál valamit a külvilágban, hogy megkönnyebbüljön. Ez olyan mintha az életben történő események majdnem biztonsági és felszabadító szelepek lennének, amelyek biztosítják a lehetőséget az energiatartály nyomásának csökkentéséhez.

Ez az egyik technika az érzelmek kiengedése. Úgy tekint az energiára, ahogyan az megtapasztalódik. Nem kell kezelnünk a gondolatainkat vagy a problémákat, amelyeket az elme kreál az élmény köré. Ha valaki megvizsgál bármilyen eseményt az életéből, láthatja, hogy ezek az élmények a róluk szóló érzésein belül élnek. Maga az életesemény valójában ’semmiség’. Reggel lehet, hogy katasztrofálisnak tűnik, de délután lehet, hogy már mulatságosnak. Pedig az élmény egyáltalán nem változott. A behorpadt lökhárító, abban a pillanatban amikor történt felháborodt dühkitörést hozhat elő. Abban a percben, amikor átgondoltuk a dolgot, elkezdtünk bűntudatot érezni. Tudjuk nagyon jól, hogy egy kicsit túl élesen fordultunk magunk felé. Egy óra múlva lehet, hogy sajnáljuk azt az embert, aki belénk jött, mert így a biztosítóba kell járkálnia. Felismerjük, hogy valójában nem az ő hibája, és megjelenik egy vágy, hogy kárpótoljuk őt. Ilyenkor újra a bűntudatba esünk, és ismét magunkat hibáztatjuk. Aztán újra átgondoljuk az egészet, és ismételten dühösek leszünk. Látjuk, hogy miről szól az életünk.  Egy behorpadt lökhárítóról? A tény az, hogy sosem szólt a lökhárítóról, csak a saját belső vele kapcsolatos tapasztalásunkról. Ahogyan az élményhez viszonyulunk, az az amit megtapasztalunk. Az emberek nem tapasztalják meg az életben a lökhárítókat, csak a velük kapcsolatos érzéseiket.

Amikor ebből a nézőponzból nézzük, egy ilyen érzelmi sokk nem is olyan rossz. Az egyetlen dolog, amit valaha kezelnünk kell, az ugyanaz az energia, az a finom belső érzés, és aztán elengedjük az ellenállásunkat vele szemben, megadjuk magunkat neki és üdvözöljük. Azzal, hogy igent mondunk rá, kiengedjük az energiáját. Miután néhány percig ezt tesszük, vagy akár egy óráig (attól függ mennyire jártas ebben az egyén – van akinek azonnal megy, van akinek szüksége van egy kis gyakorlásra) az ember eljut oda ahol ez van és többé már kezelni vagy megtapasztalni sem kell az érzelmeket mint olyat. Ami a félelem volt, eltűnik és többé nem érzékeljük mint félelmet. A haragot nem érzékeljük, mint harag, a bűnt önmagában, mint bűn. Az érzelmet úgy érezzük, mint egy lesújtó, föltörő negatív energiafolyam, amely valójában általános és név nélküli. Amikor abbahagyjuk az elnevezést és a címkézést vagy az energiát valaminek hívni, akkor többé nem kell kezelnünk. Amikor abbahagyjuk, hogy szerkezeteket alkossunk,  és az elme interpretációkat kanyarítson köré, amikor elengedjük az akarást, hogy jónak vagy rossznak címkézzük, magát az esményt vagy akár magunkat, amikor ezt mind kikerüljük, akkor megkapjuk a vesztességhez kapcsolódó érzést és látjuk, hogy nem is kell mindent kezelnünk. Nem kell kezelnünk a gondolatot, sem az hozzá kapcsolódó érzelmeket. Minden, ami kezelnünk kell az a feltörő energia.

Meg tudjuk ezt tenni? Igen, megtudjuk, mert egyébként mindig ezt tesszük.Ez hatékonyabb technika, mint, hogy vadul keresgélünk az elménkben, próbálunk találni valamit, amivel megfejthetjük, vagy összebarátkozunk belül az érzéseinkkel és próbáljuk kezelni a katasztrofális érzelmeket mert, ezzel egy időben az energiamezőnek ezen elengedése történik.

Az segít ha tudatossá válunk vele kapcsolatban, így csökkentjük a zavart azáltal, hogy a lényegre figyelünk, ami hatékony. A gondolatokkal és az eseményekkel való foglalkozás, azok okainak logiakai úton történő vizsgálata, és megfejtésük, a pszichológiai jelenségekkel való vizsgálódás érdekes, de egyáltalán nem hatékony. Idő és energiapazarlás és valójában késlelteti a gyógyulást.

Egy akut égési sérült kéznek a meggyógyítása csak másodpercekbe telik. Meddig tarthat a vérzés ha elvágjuk az ujjunkat? Néhány másodpercig. Például, amikor véletlenül levágtam a hüvelykujjamat, azonnal használtam ezt a technikát és a hüvelykujjamból pontosan 8 csepp vér folyt ki. Az azonnali energiakiengedés, a fájdalom kiengedése, katasztrofális lesújtottságnak való ellenállás elengedése lehetővé tette, hogy a vérzés azonnal elálljon.

Azok az emberek, akik kipróbálták ezt a technikát fizikai szinten hasonló tapasztalatokról számoltak be, mutatván ennek az igazságát. Bármilyen érzelemmel meg lehet ezt tenni. Az ember belemegy az érzelembe, azután a múltbéli érzelembe és abbahagyja, hogy bárminek is megnevezze. Az ember kapcsolatba kerül az általános energiával, ami feltör. Úgy tűnik, hogy azonnal a solar plexushoz jön, vagy akár mindenhová. Van akinél oda megy ahol az élményt megtapasztalta. Van akinek kicsit fegyelmeznie kell az elmét, és elutasítani, nehogy az őrületbe vigye magát az egyént. Az ember azt mondja, ’Nos, most tapasztalom annak az embernek a halálát kint.’ Az ember ezt nem ’kint” tapasztalja, hanem ’bent’. Hol van ez? Ugyanott ahol az ember mindig megtapasztalja az élményt – az érző énen belül.

Az egyetlen probléma, az ember saját érzelmei. A valós probléma valójában nem valakinek a halála kint ’a világban’. Az egyén összeütközésbe kerül a saját érzelmeinek az energiájával, ennek az energiának az elsöprő természetével. Ha az ember a figyelmét erre irányítja, pontosan rá fókuszál, azzal megszakad az, ami egyébként elhúzódó és igen fájdalmas tapasztalat lenne, így azonban váratlanul véget ér.

Mi történik, ha egyre csak engedjük el ezt az energiát? Mi történik ha üdvözöljük? Mi van ha ezt mondjuk, Micsoda lehetőség a kioldásra? Mit fogunk akkor tapasztalni? Viszonylagosan rövid ideig tart összehasonlítva egy szokványos tudatállapothoz képest. Hirtelen az energiamező leáll. Olyan, mint amikor a nyomásmérő a sűrítő edényben elér egy pontot, a túlfolyás megáll és aztán megtapasztaljuk a béke állapotát. Az akut katasztrófából a béke mélységes állapotai jönnek elő. Ha valaki átmegy ezen, ő érti mindazt, amit ez jelent. Az energia nagyon mély átadása a megkönnyebbülés magja.

Hirtelen minden gyötrődés megáll és helyette, megjelenik majdnem a teljes csend, egy végtelen jelenlét, a végtelen béke állapota, valami sokkal nagyobb mint bármely eddig az életben átélt tapasztalat. Ez nem ugyanaz, mint amikor túljutunk rajta. Ettől kezdve az egyén világosabb, szabadabb és kevésbé van kitéve fájdalomnak a saját érzelmi tapasztalásain belül.

Kilinikailag rendszerint az történik, hogy az egyén megkönnyebbülten felsóhajt. Észreveszi, hogy az élet folytatódik és tud tovább élni. Bármilyen rossznak is tűnt, valahogyan túl tudta élni. A béke folytatódik változó ideig és ezután az érzelmesség egy hulláma visszatér. Hullámokban tér vissza, közötte megkönnyebbülési időszakokkal. Amikor egy ilyen hullám visszatér, újra üdvözli az egyén és megpróbálja kiszabadítani a nyomást amennyire csak tudja, mielőtt a szelep újra zár. Úgy üdvözli, mint egy nagyon értékes lehetőséget és mivel ez nem túl gyakran történik meg az életben, nagyra becsüli. Az értéke ennek igazán csak akkor jön át, amikor az ember igazán túljut az élményen és visszatekint azzal bölcsességgel, amit ebből nyert és a megérti, hogy az elme nem valós segítség ilyen helyzetben. Ez azért van, mert az elme rossz irányba tekint és azt modja ’Ha meg tudnám kint a világban változtatni az esemény körülményeit, akkor jól érezném magam.’ Van erre néhány jó klinikai példa.

Ismert egy hölgynek az esete, aki egy táviratot kapott, amelyben azt írták, hogy a fia meghalt Vietnamban. Emiatt többet nem beszélt, ült az ablak mellett a hintaszékében és csak ringatózott, meredten bámult ki az ablakon. Apátiába zuhant, elvesztette minden energiáját. A világ reménytelennek tűnt és számára Isten halott volt. Ringatózott ebben a reménytelen állapotban, a családtagokra nem reagált. Nem evett, alig aludt, csak éjszaka szundikálhatott egy kicsit, kifejezéstelenül bámult ki az ablakon teljes apátiában. Úgy találtuk, hogy bizonyos változások történtek ennek eredményeként az agyának kémiájában, a neurotranszmitterek kimerültek.

Ezzel egy időben, a család nem tudta, hogy mit tegyen, nagyon nyugtalanította őket ez a helyzet. Tíz nappal később a család kapott egy táviratot a Védelmi Minisztériumtól, hogy hibáztak, és hogy a fia nem halt meg, hogy az egy másik katona volt, akinek ugyanaz volt a neve és az ID azonosítója csak egy számjeggyel tért el, a számítógép hibázott. A család elmondta a nőnek, ’Anya, anya, nem halt meg a fiad.’ Ő csak tovább ringatózott, bámult ki kifejezéstelenül az ablakon mintha nem is hallotta volna.

Vagyis, a külső körülmények változása nem változtatja meg szükségszerűen a zaklatottságot, mert egy folyamat már elindult. Ezt a folyamatot kezelni kell. Ezek nem az események amik ’kint’ a világban történtek és amit el kell fogadnunk, mert csak ezt tudjuk tenni. A körülményeket nem tudjuk elfogadni, amelyek az életünkben megváltoztak. Amit tenni tudunk, hogy elfogadjuk és megadjuk magunkat annak, fogunkat összeszorítva együtt vagyunk a helyzettel most. Például ha a lábunk becsípődik egy rókacsapdába és nem tudunk kimászni belőle, megadjuk magunkat magának a tapasztalásnak – ott van a kényszer, hogy leüljünk, szembenézzünk vele, kezeljük és megadjuk magunkat a tapasztalat tapasztalásának, használva a már leírt technikákat.

Ahhoz, hogy hatékony legyen, az egyén kis figyelmet fordít az elmére, mert az elmének valójában nincs megoldása a problémára. Az elme azt mondja, ’Ha meg tudnám változtatni a külső körülményeket.’ Ez az emberek imával kapcslatos tapasztalatai. Nem tudják, hogy miért imádkoznak, keserűséggel jöhetnek ki belőle, mert rossz irányban imádkoztak. Nagyon gyakran az imák így szólnak, Kérlek Istenem ne tedd ezt, hozd vissza az örömöt az életbe. Kérlek add vissza a hüvelykujjamat, kérlek változtasd meg a világot. Az ilyen irányú ima, nagy valószínűséggel nem ér célba, mert az ima formája ilyen, Drága jó Istenem, engedd, hogy 20 centivel magasabb lehessek.’ Ez Isten problémája, vagy az a probléma, hogy nem értettük meg hogyan imádkozzunk?

Ezen a ponton, az ima ami hasznos lehet, ’Legyél velem Uram, mutasd meg hogyan tudom feladni és kezelni ezt a tapasztalatot’ és kérd Isten jelenlétének éber tudatosságát. Kérhetnénk Istent, hogy vegye magára a tapasztalást helyettünk. Érdekes módon, ahogyan adjuk át a tapasztalást az élménynek, ahogyan engedjük el az ellenállást és a címkézést, fokozatosan át tudjuk adni Istennek.

Vissza kell utasítanunk a vonzást, hogy a gondolatokra figyeljünk és ’csináljunk valamit’ kint, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a helyzetet. Ezután megjelenik a hajlandóság, hogy feladjuk a címkézést és ezáltal az okot, hogy az érzelmi energia formát öntsön. Magának az energiának való teljes megadás elvisz minket egy belső állapotba mivel egyre mélyebbre kerülünk a megadásba, azáltal, hogy valamit megtapasztalunk és valamit kezelünk a magunk tapasztalásának megtapasztalása által. Ez olyan mintha a személyes én visszavonulna, és elmondhatjuk, hogy az energiát kezeltük.

Azok akik így imádkoznak tudatába kerülnek ennek, és ez kezeli a tapasztalatot, mivel az egyén mélyen feladja magát a tapasztalatot, majd felismeri, hogy az kezelve van. Ez olyan mint amikor néhány energiamező, néhány végtelen létezési mód, a létezésnek néhány aspektusa kezeli ezt. Ezután jön a meglepő felismerés, hogy az egyén sosem kezelte ezt egyáltalán, ráébred, hogy ez egyfajta illúzió volt amely kivetítette erre magát, formát adott neki és azonosította azzal ami okozta a fájdalmat. A fájdalom az ellenállásból jön és a ragaszkodásból, mely szerint a személyes én és annak minden aspektusának kezelni kell ezt, hogy valamit tenni kell kint a világban lévő tapasztalattal – beperelni valakit, házat cserélni, vagy máshová költözni – ahogyan ezt feladja, a velük kapcsolatos gondolkodás is megszűnik (?). Feladja a dolgok ellenőrzésére és megváltoztatására irányuló törekvést. Megadja magát a belső tapasztalatnak és végül úgy tudja látni mint egy nagy ajándékot, de csak akkor amikor már túljutott rajta.

Azoknak akik tudatosan összhangba kerülnek életükben a spirituális munkával, mit jelent számukra a spirituális munka? Mit gondolnak a spirituális munkáról? Milyen a természete annak amit spirituálisnak hívnak vagy tudatosságnak, vagy ami a tudattalannal és tudatfelettivel foglalkozik? Hogy néz ki ez számukra?

Néhányan akik sok évet ezzel töltöttek azt mondták, hogy látnak egy embert, akit térdel és imádkozik vagy látnak egy embert aki templomban van. Szintén látnak embereket aki összegyűlnek másokkal és fogják egymás kezét, Om-ot kántálnak és látnak fényt egy kör közepén. Úgy látják magukat, hogy üldögélnek egy könyvvel a kezükben és éjfélig vagy hajnal egy óráig tanulnak. Magukat úgy látják, hogy jól ismert spirituális keresők kazettáit hallgatják vagy összegyűlnek ’test, szellem és lélek’ összejövetelekre vagy gyógyító szolgálatra. Ez a teljes panorámája annak amit az elme tartalmilag felölel és ’spirituális munkának’ hív.

Amikor szembe kell nézni egy életkrízissel az nem tűnik igazán ’spirituális’ munkának. A spirituális munkáról az a kép él, hogy könyvet tanulmányozunk a témában, a guru képét nézegetjük és dalokat énekelünk. Aztán jön egy akut katasztrófa és a spirituális munkát elkerüljük. Ezután kezdődik újra minden az összes különféle vészhelyzet után, és a feladatok az egyén életében kezelve lesznek.

Ez olyan mintha nem igazán látnánk a lényegét a spirituális munkának. Nem látjuk, hogy a spirituális munka hozza elő ezek az akut kríziseket, működésbe hozza őket, és ezek a krízisek tulajdonképpen lehetőségek. Ez az ahol történik a spirituális munka. A többi felkészülés volt, információ és tapasztalatgyűjtés, döntés az irányokról és spirituális tudás felhalmozása. Aztán hirtelen eljön az igazság pillanata és ideje cselekedni.

Vannak emberek akik részt vesznek a spirituális munkában és metafizikai körökben évek óta és semmi sem változott az életükben. Ugyanazok a betegségeik és problémáik vannak, a személyes életük változatlan. Nincs semmiféle tapasztalatuk a belső igazságról, amiről csak hallottak, miért van ez így? Amikor az élet elhozza nekik az értékes lehetőséget, akkor ott az idő, hogy a spirituális tudást a valóságban kamatoztassák. Itt az ideje az átalakulásnak, az idő, hogy előrelépjen a tudatosság útján. Ezek az értékes pillanatok.

Akut katasztrófák idején teszünk nagy lépéseket, amikor közvetlenül szembenézünk velük és változatlanul azt mondjuk, ’Nem fordulok el a spirituális munkától.’ Valójában most szembesülünk a spirituális munkával igazán. Ez nemcsak néhány jól hangzó frázis egy könyvben vagy néhány boldog kép nézegetése. Ehelyett mindennek ellenére, benne vagyunk a kellős közepében. A spirituális munka keserves része akkor jelenik meg, amikor szembenézünk azzal amit nem tudunk elkerülni. Ez egy közvetlen szembenézés, amelyhez szükséges az előrelépés a tudati fejlődésben.

Ezek azok az értékes lehetőségek, amelyek megfizethetetlenek, ha úgy tekintünk rájuk és hajlandóak vagyunk velük lenni és azt mondani ’Oké’. A hajlandóság, hogy velük legyünk, bármennyire is fájdalmas, óriási előrelépésre tesz képessé a tudati fejlődésben, a bölcsességben, tudásban és tudatosságban való igazi növekedésre. Amiket a könyvekben olvastunk a saját belső tapasztalatunkká válik.

Van valami az érzelmesség mögött, ami átéli ennek az energiának a kiáramlását az egyén számára. Ezt szó szerint valami sokkal nagyobb kezeli mint a személyes én. Ha csak a kis személyes én lenne jelen, akkor az egyén teljesen el lenne árasztva és el lenne mosva az energia által, amely ilyen tapasztalások alkalmával felszabadul. Az egyén túléli ezeket az élményeket, mert van ott valami nagyobb mint a személyes én, amely sokkal több annál, minthogy ezeket kezelni képes.

Az elme trükkje, hogy ezt nem látjuk. Megpróbálja megváltoztatni azt ami ’kint’ a világban történik, próbálja megfejteni, aztán visszazuhan az intellektusba és rájön, hogy az intellektus nem fogja ezt a fajta problémát megoldani. Amikor ráejtettünk egy nagy tölgyfa tuskót a lábunkra és eltörtük az összes lábfejcsontunkat, ami ebben a pillanatban szükséges az az, hogy készek legyünk és hajlandóak kezelni amit az élet elénk tesz. Ha megvannak az eszközök és a hajlandóság, a gyógyulás gyorsan megtörténik.

Megvan a tudatosság akut lesújtás esetében, hogy igazából tudjuk kezelni az élményt. A pánik egy része abból a felismerésből jön, hogy a mi tehetetlen korlátolt énünknek gondoljuk magunkat, ami nem veheti el a versenyt a tapasztalás erejével. Pontosan ez az ami történik – a korlátolt, egyéni, személyes én nem tudja kezelni a lesújtottságot. Ez a pontos spirituális értéke ennek. Mit akarunk igazán megváltoztatni a tapasztalással kapcsolatban? Látni fogjuk, hogy amit meg akarunk változtatni, az amit érzünk vele kapcsolatban. Amit tudhatunk, hogy az érzés jön és megy. Az esemény nem fog minket bántani az érző állapotot követően. Minden amit meg kell tapasztalnunk az érzelmek akut feltörése és az érzelmek energiája. Az esemény gondoskodik saját magáról.

A vágy, hogy megváltoztassuk, ami történt és hogy hogyan érzünk vele kapcsolatban ezeket kell feladni. A konfrontáció ott van és minden amit tehetünk, hogy igent mondunk a tapasztalatra, nem számít milyen természetű, lehet akár egy szerettünk halála, válás, szakítás, egy akut vészhelyzet vagy egy katasztrofális sérülés. Mind hasonlóan előhoz egy sokkállapotot, függetlenül attól, hogy mi idézte elő. A sokk a hirtelen felismerése a tehetetlenségünknek, a ténynek hogy falakba ütköztünk, hogy sebezhetőek vagyunk és hogy most tényleg megsebződtünk és hogy a személyes én tehetetlen.

Ennek következtében a sokk és a felismerés ugyanaz minden tapasztalat esetében, összhangban azzal a ténnyel együtt, hogy megváltoztathatalanok és állandóak. Az a sokk. Ez olyan mintha nagy sebességgel falnak rohannánk és minden alkalommal amikor ez történik, ugyanaz az energiamező szabadul fel.

Ha már egynél több ilyen tapasztalat történt az életedben, visszanézhetsz és felismerheted, hogy ez így van és hogy minden alkalommal a sokkállapot ugyanolyan volt. Az élmény és a sorrend ugyanaz volt. Volt az élmény egy hirtelen bénultságérzéssel, majd a hitetlenkedés állapota, aztán pedig az összes negatív érzés elszabadul.

Amikor pontosan megvizsgáljuk a negatív érzéseket és néhány tapasztalatot amin átmentünk, felismerjük, hogy mindet megtapasztaltuk. Annak a negatív energiamezőnek a teljességét már megtapasztaltuk. Reggel jelen lesz, és este még mindig jelen van. Valójában perceken belül ingadozunk oda vissza. Olyan ez mint egy szikrázó energiamező, amelyben az érzelmek formája vibrál a haragtól a neheztelésig,  önsajnálatig, féltékenységig, leszámolásig, bosszúig, gyűlöletig, Isten gyűlöletéig, önmagunk gyűlöletéig, a családunk és a társadalom hibáztatásáig majd a kormány és a törvények hibáztatásáig. Az elme vadul száguldozik ebben a negatív energiamezőben. Láthatjuk ennek szétterjedtségét és formanélküliségét. Ez olyan mint egy puttonynyi negatív energia és nekünk csak kezelnünk kell ezt a puttonyt, nem az összes apró dolgot, amely vibrál a tartalmon belül. Nekünk csak az egészet kell kezelnünk. Látjuk, hogy ez kiszabadítja az összes érzést, elősegíti, hogy gyorsan túl jussunk rajta és a túloldalán bukkanjunk fel. Látjuk azt is, hogy ez egy elkerülhetetlen tapasztalat és hajlandónak kell lenni megadnunk magunkat a munkának, amelyet most el kell végezni. Honnan tudjuk,hogy mikor van vége a munkának? Amikor hirtelen belső béke állapotába kerülünk.

Ismerünk olyat, hogy emberek évekkel később újra neheztelést és haragot éreznek és annak a negatív energiamezőnek néhány aspektusa által még mindig elcsípi őket, mert az események akkor első kézben nem lettek kezelve. Az ember nem volt hajlandó leülni és kezelni őket, amíg teljesen el nem tűntek. Az emberek nem hajlandóak ezt megtenni a fájdalom miatt amiben vannak és mert nem ismerik a technikát. Minden alkalommal amikor a közelébe kerülnek, újra próbálják megváltoztatni az eseményt a világban és kezelni a gondolatokat. Az intellektus és az elme próbálja megfejteni, és az egyén ismét zsákutcába jut. Azzal, hogy nincs hatékony eszköz a kezében amellyel kezelni lehetne az eseményeket, a munka elvégezetlenül marad.

Mi történik az elvégezetlen munkával, és az érzelmekkel amik nem szabadultak ki? Amely kezeletlen maradt az elkezdi kifejezni magát érzelmi attitűdként és a testben betegség formájában. A tudattalan bűntudat, amely az érzelmi katasztrófa során sok évvel ezelőtt nem lett kiengedve, előjön a vegetatív idegrendszeren keresztül és az akupunktúrás energiarendszeren keresztül és az elmén keresztül valamihez kapcsolódik.

Az intellektuális gondolkodás energiamezeje a 400-as szinteken van. A bűntudat, a félelem vagy a harag energiamezeje aztán párosul néhány az elmében lévő hitrendszerrel bizonyos betegségekkel kapcsolatban, amely fizikai betegséget eredményez. A pszichoanalízisben ezt úgy hívnánk pszichoszomatikus eredetű, és ebben az esetben a pszichológiai elem hozzájárulása a felszínen van és eléggé látható. A végső eredménye egy megoldatlan katasztrofális tapasztalat érzelmi kezelésének gyakran egy betegség, ami évekkel később jelentkezhet. A szomorúság ami kezeletlen maradt egy családtag 20 évvel ezelőtti halála idején, például, most kifejezheti magát mint szívinfarktus.

Egy esemény akkor lett kezelve, amikor békét érzünk és teljesek voltunk vele. Többé nem tér vissza vagy nem hoz föl fájdalmat amikor rágondolunk, elégedettnek érezzük magunkat. Lehet, hogy sajnáljuk, hogy át kellett élnünk ezt, de valahogyan túljutunk rajta mint egy teljesen más ember, és rendelkezünk ezzel a tudással, egy bizonyos béke érzés jelenik meg, ami által tudjuk, hogy most már kezelve lett a probléma.

A katasztrofális tapasztalatok a végső spirituális tapasztalatok, az igazi lényeg, magjai. Benne lenni és követni a legbelső magig, teljes lemondásban lesétálni a sziklaszirt széléről teljes mértékben, önátadás a teljes tapasztalatnak az igazi magja annak, amit a spirituális kereső keresett az egész úton.

Sok katasztrofális helyzet során a hétköznapi életben, a tapasztalatokkal kapcsolatban nem teljes az elhatározás, és ezzel együtt nincsenek tudatában az eseményben kincsként rejlő lehetőségeknek. Lesújtanak a történések és rossz irányba tekintünk. Az elme szintén titkos fizetséghez jut a negatív érzelmekből (pl. figyelem, önsajnálat, dráma) plusz élvezi a mártíromságot.

A legtöbbször amikor drogokat kezdenek alkalmazni, módosult tudatállapot jelenik meg és az egyént elsősegély helységbe menekítették. Ekkor a létfontosságú spirituális felfedezést elfedi a gyors mentőöv, és a család próbálja eltéríteni a személyt a spirituális munkától.

A spirituális haszon lényegi aspektusa az élmény közvetlen átéléséből jön. Van egy mondás a Zen-ben, mely szerint ’Menj egyenesen előre, nem számít mivel találkozol szembe.’, így amikor egy katasztrofális tapasztalat jön, hasznos a közepébe helyezni magunkat, a magjába, ’Igent’ mondani rá és végig átélni.

Voltak végzetes tapasztalatok az életemben, amikor a mentőövvel élhettem volna és nem fogadtam el mert akkorra megtanultam, hogy értékük a megtapasztalásukból származik. A mentőövek valójában megakadályozzák, hogy megtapasztaljuk amit ’legmélyebb pontnak’ hívnak. A legmélyebb pont fogalma, ami jól ismert sok komoly probléma kezelésében, mint pl. az alkoholizmus, azt jelenti, hogy teljes elengedés.

Akut katasztrófa helyzet esetén, az elme próbál belekapaszkodni abba ami ismerős számára. Légvárakat épít, nyugatóhoz, drogokhoz, alkoholhoz nyúl és sok még sok másféle módon próbálja meg a helyzetet javítani, ahelyett, hogy szembenézne a problémával közvetlenül és átküzdené magát rajta.

Egy katasztrófa helyzetnek az a lényege, hogy a teljes önátadáson keresztül fölfedezzük azt, hogy létezik valami nagyobb mint a személyes én. Egy katasztrófának a teljes megtapasztalása kapcsolatba hoz minket ezzel és arra a felismerésre juttat, hogy van valami önmagunkon belül, amelynek megvan az ereje, hogy kibírjuk, függetlenül attól, hogy mennyire katasztrofálisnak tűnik az a tapasztalat. Ennek eredményeként a másik oldalon mint győztes jövünk elő, birtokolva a tudást, hogy van valami belül, ahol a Jelenlét van, egy minőség vagy az életnek egy belső aspektusa amely erőt ad ahhoz, hogy kibírjuk a látszólag leglehetetlenebb helyzeteket is.

Ha egy katasztrófahelyzetet nem éltünk át a maga teljességében, számolni kell bizonyos maradványokkal.  Olyan mintha csak félig zuhantunk volna le a szikláról. Néhányan azt gondolják, hogy már leugrottak a szikláról, de ha jól megvizsgáljuk úgy találjuk, hogy titokban a hátuk mögött keresztbe rakták az ujjaikat és épp valamilyen kiálló kőbe vagy mentőkötélbe  kapaszkodtak. Az Istennek való átadás egyáltalán nem volt teljes, így kétség maradt és ebből a kétségből előjött még, például, szomorúság és félelem. Ha nem tapasztalunk meg valami nagyobbat mint a személyes én, korlátokba, egy bizonyos bénultságba, és egy bizonyos ponton való túljutás képtelenségének a tudatába ütközhetünk és behatárolttá válik a átélésre való hajlandóság.  Az egyén erre jut, ’Inkább élek egy korlátozott életet minthogy szembenézzek újra egy ilyen tapasztalattal. Inkább többé nem szeretek, mint hogy újra szeressek és csalódjak. Létezik ez a mondás, ’Jobb szeretni és csalódni, mint soha nem szeretni.’ A szeretet megtapasztalása kapcsolatba hoz minket az Énünkkel, amely sokkal nagyobb mint a korlátozott, kicsi énünk.

A teljes elhatározás működésbe hozza a tudatos kapcsolatot valamivel, ami sokkal nagyobb mint a személyes énünk. Sokan, akik próbálták ezt tanúsítják, mely szerint amikor átadták a kis énjüket maguknál valami sokkal nagyobbnak, kapcsolatba kerültek azzal, amit ’valóságnak’ tekintenek. A spirituális valóságnak ezen személyes belső megtapasztalása áthelyezi az egyént a könyvből való tanulmányozástól a mély belső meggyőződésig. Ebből a belső meggyőződésből jön a hajlandóság, hogy újra visszatérjünk az életbe, részt vegyünk bene és vállaljuk a kockázatokat és lehetőségeket.

Milyen a legmélyebb pontnak a belső megtapasztalása? A reménytelenségből és kétségbeesésből jön, a személyes én azt mondja, ’Én, saját magamtól/erőmből, nem tudom ezt kezelni.’ A személy a reménytelenségből megadja magát és ebből jön a hajlandóság az elengedésre, a lemondásra önmagáról valami sokkal nagyobb javára, aminek nagyobb a hatalma nálunk. Nagyon mélyen a gödörben, az egyén fölismeri és elfogadja az igazságot, mely szerint ’Én, magamtól, a saját egyéni énemből, az egómból/egó-énemből, nem vagyok képes kezelni ezt. Képtelen vagyok megoldani.’ Ebből a vereségből származik a győzelem és a siker. A főnixmadár kiemelkedik a kétségbeesés és reménytelenség hamvaimból. Nem a kétségbeesés és reménytelenség, amely értékes hanem az elengedés és a kis én korlátozottságának a felismerése. A katasztrófa kellős közepén, a személy ezt mondja, ’Feladom, nem bírok ezzel.’ és aztán lehet, hogy tudatosan vagy tudattalanul Isten segítségét kéri.

A szabad akarat törvényének és annak köszönhetően, hogy a tudat az ami, úgy tartják, hogy a nagyszerű lények, akik hajlandóak segíteni mindannyiunknak, ránk várnak, hogy „Igent” mondjunk.

Ez egy hirtelen fordulat a dolgok legmélyéről a hajlandóság felé, hogy elfogadjuk, hogy van valami sokkal nagyobb mint mi magunk, amihez fordulhatunk. Amikor egy ember ezt mondja, ’Ha van Isten, kérem hogy segítsen,’ ezután nagy átalakító tapasztalatok történnek, amelyeket a kezdetektől fogva a történelem folyamán feljegyeztek (már).

A nagy világméretű szervezet, az Anonim Alkoholisták(AA), is egy ilyen tapasztalatból kezdődött el. Bill W., az AA híres alapítója, elérte a legmélyebb pontot. A teljes kétségeesés és reménytelenség állapotában volt, majd feladta a személyes énjét. Akkor, nem volt hívő, de azt mondta,’Ha van Isten kérem, hogy segítsen.’ Ebben a pillanatban egy hatalmas átalakító tapasztalat történt, amelyet megmentett életek milliói bizonyítanak, a spirituális energia megérintette őt, amely beáramlott a világba annak eredményeképp, hogy megosztotta a spirtuális élményét mindenkivel.

Látható, hogy az elengedés és a legmélyebb pontra jutás kritikus. Ez abból a tudatosságból származik, hogy nem tudjuk megváltoztatni a dolgokat, korlátozottak és tehetetlenek vagyunk, ilyenkor felismerjük, hogy milyen erő van az univerzumban. Az erő belép és kezeli a tapasztalatot, és mi arról tudjuk, hogy mikor történik meg, amikor mély belső békét érzünk. Ahol gyötrődés volt, ott most végtelen béke van és kimondhatatlan végtelen jelenlét.

Történelmileg, volt egy különleges alkalom, amikor az igazság felismerése megjelent, de ez egyáltalán nem szükségszerű, ez csak egy fajtája a megtapasztalásnak. Valójában a spirituális munkának mindig ez a természete. Az ember aki belemerül a spirituális munkába mindig megnézi, hogy mi bukkan fel az életében, úgy tekint rá mint tanítóra és mint aminek haszna van. Ami épp történik azt mutatja, hogy mivel dolgozik, így egy akut katasztrófa folytatása egy folyamatnak, amely már egyébként is folyamatban van. Ennek eredményeképp a személy aki intenzív spirituális munkába kezd, úgy fogja látni ezt mint egy értékes lehetőséget, ami lehet, hogy fájdalmas és sajnálatos de nagy haszonnal jár. A spirituális munka lényegi természete, hogy folyamatosan figyeljünk arra ami megjelenik pillanatról pillanatra és tudatában legyünk annak amit tapasztalunk és ahol azt tapasztaljuk.

Van egy meditatív és kontemplatív technika, amely használható, hogy ugyanezt az eredményt érjük el. Ez a folyamatos elengedési folyamat, annak az akarásnak, hogy kontrolláljuk a tapasztalást csakúgy mint önmaga megtapasztalását. Ezután megjelenik egy hirtelen felismerés, hogy a tudatosság kezelve van, a tudat néhány végtelen aspektusa által (Az Én), ezt sejthettük volna korábban is de valójában nem ismertük föl. Ezután a felismerés után, a jelenlét tudatossága egyre gyakrabban jelenik meg.

Ebből az élményből jön egy mindig egyre nagyobb hajlandóság, hogy bízzunk ebben a belső jelenlétben, a kis énben pedig egyre kevésbé. Aztán egyre kevesebbszer figyeli a személy a kis ént, amikor kezeli az élet problémáit, mivel van egy növekvő hajlandóság, hogy átadja azokat a magasabb énjének. A kis énnel való azonosulás folyamatos csökkenése és a jelenléttel való azonosulás növekedésével jár, együtt a hajlandósággal, hogy átadjuk életünket és annak minden aspektusát Isten akaratának, az egyén spirituális feladatának és tapasztalatának abszolút magjává válik.

Az akut katasztrófa tapasztalat egy kulcsfontosságú tanulási lehetőség, amely megtanít minket arra, hogy menjünk el a dolgok legmélyéig, a tapasztalat igaz lényegéig, hogy lássuk mi az és kezeljük a tapasztalás szintjén a tudat energiamezején belül. Megvan a hajlandóság a lemondásra és a külvilág megváltoztatására irányuló akarás elengedésére. Szintén megvan az irányításra vonatkozó akarás elengedése, azáltal, hogy átgondoljuk és megpróbáljuk az intellektussal vagy érzelmekkel megoldani. Megjelenik a hajlandóság, hogy lemondjunk  a tapasztalás lényegéről anélkül, hogy bárminek neveznénk vagy címkéznénk vagy nevet adnánk neki. Megvan a hajlandóság arra is, hogy kezeljük az energiamezejét és, hogy közvetlenül belemenjünk a belső élménybe. Önátadás a belső tapasztalatnak egy nyitott ajtó annak megtapasztalása felé, ami nagyobb, mint a személyes én.

Ezután minden katasztrófa egy ismétlődés és egy másik lehetőséget képvisel ehhez a nagy spirituáilis tanulási tapasztalathoz, így azok az emberek akik átmentek nagy katasztrofális tapasztalatokon a hálájukat fejezik ki. Gyakran az emberek ezt mondják,’Habár nem szeretném ezt újra átélni, mégis nagyon hálás vagyok ezért a tapasztalatért.’

Hogyan lehet az ember hálás azért amit a világ szörnyű kataszrófának vagy félelmetes folyamatos betegségnek aposztrofál? Amit tanultak a katasztrófából, az olyan spirituális dimenziókba ívelt, amely megérte az árát mert az igazság felismerésén keresztül, felfedezik a kapcsolatot létezésük lényegi magjával.

Ahogyan fejlődünk spirituálisan és kiművelődünk egyre kevésbé van szükség a hajlandóságra, hogy szembenézzünk ezzel a belső tapasztalattal. Azt is lehetne mondani, hogy egy személy „mélypontja” egyre magasabbra emelkedik. Nem kell átmennie gyötrő fájdalmakon, ha előtte hajlandó elengedni őket és feladni. Egyre inkább megjelenik egyfajta hajlandóság, hogy megtegyük ezt napi szinten, hogy így életünk részévé váljon, egy állandó rálátással leszünk arra, hogy hogyan próbál az ember iránítani dolgokat vagy megváltoztatni Isten akaratát vagy hogyan próbálja megváltoztatni és irányítani Istent. Egyre gyakrabban jelenik meg a hajlandóság a mélységes önátadásra, és aztán az ember látja, hogy az önátadás különféle mélységekben bukkan fel.

Egy hétköznapi életben, az önátadás kismértékű. Nagyobb nyomás alatt, hajlandóak vagyuk jobban átadni magunkat és felismerjük, hogy nem kell magunkat kitenni katasztrofális nyomásnak azért, hogy hajlandóak legyünk mély önátadásra. A személyiség átalakulása, az egyén spirituális helyzetében történő változás, hagyományosan a nagy mélységekig történő feladásból származik. Mit jelent az, hogy nagyon mély önátadás? Hogyan tudunk mélységesen feladni anélkül, hogy magunkat a egy szörnyű érzelmi katasztrófahelyzetbe helyeznénk azért, hogy véghezvigyük ugyanazt a spirituális munkát. Azzal, hogy megnézzük a folyamat lényegi természetét, tájékozottá válunk. Az álláspontjaink megváltoznak és úgy vagyunk mások, ahogy vagyunk. Hajlandóak vagyunk az élettel együtt lenni annak minden kifejeződésében. A hajlandóságot ezután úgy tapasztaljuk meg, mint az elevenségnek egy belső állapotát. Ebből kiemelkedik a hajlandóság, hogy éljünk a lehetőséggel, mert most már tudjuk, hogy velünk van valami sokkal nagyobb mint a személyes én. Ez nem az a személyes én, aminek kezelni kell az életben felmerülő dolgokat. A Végtelen Jelenlét , amely mindig velünk van, sokkal hatalmasabb, mint az emberi akarat és ego. Az én fájdalmat hoz és szenvedést, az Én gyógyulást és békét sugároz.

Gyógyulás és Felépülés 8. Fejezet 229- 260 oldal.

(A könyv egy másik fordításban hamarosan megjelenik)

(Healing and Recovery Chapter 8 page 229 -261.)

Fordította: Edit

Reklámok

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading Főbb életkrízisek kezelése at David R. Hawkins Tanítások és Fordítások.

Meta